Én, mint fiatal és bohó főiskolai hallgató, gyakran arra vetemedem, hogy felvegyek, számomra teljesen érdektelen tantárgyakat, mint pédául előző félévben a Finn nyelvet. A tanár és néhány rajzos hallgató roppant mód utált minket, amiért csoportba tömörülve röhögtünk, mint az őrültek.
Nos, most találtam egy kedvemre való tárgyat-és még csak nem is kötelező-: a Határon túli magyar lírát.
Minden kedden rájövök délre, hogy akkor lesz belőlem jó író, ha ilyen mondatfoszlányok fognak belőlem születni, mint a ,,mélyhűtött álmok", ,,bedeszkázott szökőkutak" vagy ,,térdek katapultja".
Persze, drága olvasóm, nem biztos hogy ezt kiragadva így a szövegkörnyezetből teljesen érthető, de mégis valamit súgnak. Valami kis rejtélyt. Amit meg kell fejteni. Ki kell bogozni a görcsöket, hogy megláthassuk az értelmet.
És minden alkalommal mosolyogva jövök ki, mert a tanár azt mondja, hogy jó az orgánumom, vagy, hogy másokat arra sarkall, olyan ,,jó" kiselőadást csináljanak, mint amilyet én...
És az valamiért megnyugtat, hogy ha olyan tehetségem nincs is az írásban, mint Kányádi Sándornak, vagy Áprily Lajosnak, de meglátom a szépet. Vérben, gőzben és szétvert koponyákban, átrágott húson, és bájon. Mindenen, amin kell. Egyszerűen. Nem értem, más miért nem látja.
A legtöbb szinonimát ismerő voltam a csoportomban. Büszke voltam aznap. Mert láttam az elismerést egy idős szempárban, még ha csak egy pillanatra is...
