A borsó meg a héja

   A hasadon fekszel. Homlokodon a bőr ráncokba szalad, ahogy gondolkodsz. A papíron lassan elhatalmasodnak a számok, radírod morzsája már a földre is lehullott. Odakintről beszűrődik valami tompa zaj. Főzés. Vagy sütés, biztosan nem lehet tudni. A függönyöket össze kellene rántani már, de nem akarod elhagyni helyedet. Túl kényelmes ez a meleg kuckó, amit kialakítottunk... mi ketten.
    A belső démonom nyújtózkodva fekszik kanapéján. Megetettük. Nem éhes. Néha ugyan belecsippent egy tál elraktározott ,,egymásraszámításra" de nem követelőzik. Beéri annyival, hogy lábam a tiéden nyugszik, hogy szád olykor rátalál az enyémre váratlanul. Halkan mormog. Vagy talán dorombol?
Nincs tervezgetés, csak meglepett pillanatok, csodás buszok, amik elhoznak hozzám téged, édes telefonhívások, amikbe néha belekiabálsz, mert a széltől nem hallani mit beszélsz.
    Látja ezt rajtunk más is? Vagy csak nekem olyan tökéletesek ezek a pillanatok. Azt hiszem adok még neked néhány percet, aztán melléd kucorodom. Túl távol vagyok, bár ha kinyújtom a kezem, még a tarkód is elérem.
Minden porcikámmal hozzád akarok simulni, hogy olyanok legyünk mint Forrest Gump meg Jenny. Mint a ,,borsó meg a héja".

    A holmid szerte hever a padlón, a szőnyegen, az asztalon. Itt van a helyed. Itt volt mindig is.

,,Néha nem a szó kell... Nem a beszélgetés, nem az írás. A megoldás nem mindig a szó. Hanem egy ölelés. Amiben sokkal többet adsz minden szónál. Mert szavakban nem mindig találod el, amit hallani szeretne. De az ölelésben éppen azt fogja hallani. Amire szüksége van. Rád."

(Csitáry Hock Tamás)