Torz mosoly

    Csak ülsz bent egy színes szobában, mondjuk pirosban, narancsban, vagy zöldben, mindegy. Lábad magad alá húzva bögrét szorongatsz, szól például egy régi Sinatra, vagy Guns 'n' Roses, vagy valami. Az sem fontos. Lábaidból igyekszel kiűzni a hideget, az ujjaidból már sikerült.
    A Sors fanyarul mosolyog rád torz ajkával a túlsó sarokból. Nem mer közelebb merészkedni hozzád, de folyton sutyorog, megelőzve minden önálló gondolatod.
    Illetve csak igyekszik, de te hirtelen az arcába köpsz. Merészen, meggondolatlanul, de helyesen. Lerúgod magadról a plédet, pont a sors lába elé veted. Éppen úgy, mint ő szokta a lehetőséget.          
    Kitárod az ablakot. A mínuszok suhogva áramlanak be a szobába, meglebegtetve ruhádat és hajadat. Az ujjbegyed ismét fagyott lesz, már alig érzed, mire ismét bezárkózol a világ elől. Csak megmutattad magad. Hogy ne higgyél, eltűntél nyomtalan.
    Ahogy visszafordulsz, papírok hevernek szanaszét. Amint sorra szeded őket össze, és simítod ki rajta a ráncokat, mondatokat találsz. A saját kézírásodat. Lehetőségek, sorsfordulók és válaszutak vannak rajtuk, amiket addig a szent pillanatig, nem is vettél észre.
    A Sors megunta a várakozást. Már ő is nyúzott, unott és kedvetlen. Már nincs kedve szemétkedni sem. Az ajtóban áll, talán már csak néhány pillanatod van, hogy egyetlen papírfecnit megragadj, és a toporgó Sorsnak add.
    Az ablak kivágódik, a szél süvöltve tép a poszterekbe és cibálja ki kezedből egy híján mindegyik lapot. Egy maradt. Az, amelyikre éppen most gondolsz.
    A Sors előrelép, torz ajka, mosolyra rándul valamiféle groteszk megnyugtatásként.
,,Már épp ideje volt...!"