30 perc

    Hihetetlen, milyen gyorsan meg tud születni egy elhatározás, valami külső okból fakadóan. Van, hogy jó találkozni egy régi ismerőssel, megmosolyogni, hogy semmit nem változott, és megmosolyogni, hogy én igen. Ilyenkor az emlékek összeseprődnek egy halomba, szabadon lehet szemezgetni közülük. Az ember pedig kikap néhány kedveset, mert a rosszak valahogy alulra kerülnek, bármilyen klisészerűen is hangzik.
    Futó ismertségek, múló napok és hónapok, tényleg ez az emberek mottója?
    Nem hiszem...
    Ilyenkor pedig, mikor így szembekerülünk valakivel, akit már nagyon régóta nem láttunk, szeretnénk elmondani minden jót, mindent, amire büszkék vagyunk.
    És ma eldőlt bennem valamiféle elhatározás. Valami megszületett bennem, ami már régen kikívánkozott. Fájdalmas vajúdás volt, évek kellettek hozzá, hogy a szemek kinyíljanak, de ma rájöttem, talán ez volt az utolsó csöpp a pohárban...     
    Vinnem kell valamire. Valamire, amire büszke lehetek, amit ilyen alkalmakkor felmutathatok. Nem akarok csak tengődni, rojtossá válni és tépetté. Én élvezni akarom amit az élet ad, nem a problémáknak adni azt a néhány évemet, amit kaptam.
    Nem.
    Kell nekem valami, amire büszke lehet, és azt mondhatom, ezt én értem el, senki más. Egyedül az én érdemem. És érdekes, hogy milyen gyorsan megszületnek dolgok az agyban.
    Néha elég hozzá röpke 30 perc... :)

                            (,,Kezdjetek el élni, hogy legyen min nevetni...")