Szösszenet

    Az emberi kapcsolatok, meg a szocializáció soha nem voltak az én asztalaim. Azonban olykor rámtör valamiféle vágy, hogy köztük legyek, halljam a zsivajukat, a nevetésüket, a nyílt, ugratásnak szánt hazugságaikat, megnyugtató mondatokat, napok elmesélését.
    Mert esetekben én is tudok normális lenni. Átlagos, zizegő, vagy szomorú. Még ha hihetetlen is.

    Néhány hete, tartottunk egy tréninget a főiskolán. A feladat az volt rajzoljunk egy fát. Én meg elkezdtem telerajzolni levéllel, eltököltem az időt, aztán már mindenki készen volt, és inkább én is hagytam az egészet, rajzoltam egy ovis-feelingű fát. Néhány ággal, nagy lombkoronával, meg a törzsén kéreggel. Mert így lettem tanítva. Nekem ez volt a természetes.Mindenki írt a papírom hátuljára egy szót, vagy mondat, ami eszébe jutott az ,,alkotásomról". Aztán odakerült  sor, hogy ki-ki megnézte a sajátját.
    Én is.
    Nem találtam benne örömet, hogy magányosság, meg szomorúság jutott az eszükbe, mikor megnézték. Mert már hetek óta nem érzem magam annak, végre olyan, mintha fontos lennék, találok magamnak elfoglaltságot. Azt hiszem kezdek kilábalni a téli depresszióból. Írni is többet tudok, érzem, hogy agyam megint megnyílt a világ előtt, igyekszem befogadni minél több ingert. Nem akarok már visszaesni abba a sűrű, ragacsos ingoványba, amitől eltávolodtam végre.
    Ezért nem is gondolok már a fára. Aznap még kisírtam magam miatta, de másnap jól voltam. Mert megértettem, hogy nem húzhatom le magam mindig. Az agyam persze pörög. Kombinál és tekeredik, de még a kezemben a gyeplő. Nem lódult előre a fantáziám.
    Végre a frufrum is visszanő lassan, már be tudom simítania  fülem mögé. A plédem apránként eléri az udvaron a megszokott helyét, ahol majd Moszattal fekhetünk rajta, miközben egy palackot rág.
    Valahogy mostanában eszembe jutnak a decemberi borgőzű, borízű mosolyok. Melegséggel töltenek el az emlékek.
    Tegnap megtaláltam egy magam elöl eldugott Boci táblás csokit, ami ma valószínűleg áldozatomul fog esni. Csak hogy vigyem magamba továbbra is a boldogság-aromát.

    Tegnap feldíszített muffinok vártak, és valahogy érzem, annyi mindent szeretnék csinálni, hogy kevés hozzá az a 24 óra. Az csak 24-szer 60 perc. Kicsivel sem több. Most még van egy kis időm, de nemsokára indulok dolgozni, igyekszem a köhögést minimálisra csökkenteni, és remélem a hígító nem marja ma szét a légcsövemet ... :D