Felhajtom kabátom gallérját, kezeimet zsebre vágom, és csak sétálok át a dércsípte, lehullott falevelek és fűszálak között. A hidegben érzem úgy, hogy élek.
Tudod... olyan istenigazából, mikor a fejed búbjától a lábad ujjáig minden porcikádat érzed. A hideg megmozgat, és feléleszti a haldokló sejteket. A fáradtság és az álom ilyenkor tűnő szeszélynek látszik. Élvezettel figyelem, hogy a tüdőmből távozó langymeleg levegő apró felhőként töri előttem az utat.
Pedig ezek a gyönyörű napok ugyanígy kezdődnének el nélkülem is, akkor is, ha nem lélegeznék, ha szemeim nem rebbennének meg a hajnal fényeiben. Szeretnék nyomot hagyni magam után, mint a kutya lába a betonban, amit friss öntés után hagy egy sétálóutcai járdán. Vágyom arra, hogy néhány embernek jussak eszébe egy rozsdaszínű pulóverről, egy sorozatról, néhány kósza gondolatról.
Talán tényleg csak úgy érdemes élni, hogy törekszünk arra, váljunk valakivé, legyünk nélkülözhetetlenek.
Mostanában egyre inkább önmagam vagyok. Csak azt teszem meg, amihez kedvem van. Nem gondolok arra, hogy vannak kötelességeim. Így úgy élhetek, mint Veronika. Mert Veronikának lenni a legjobb lehet ezen a világon.
A fölöttem magasodó diófáról lehull egy dió, a földön koppan, majd gurul lefelé a lejtős kövesúton egészen bakancsom orráig. Én meg figyelem egy ideig. Felvegyem? És ahogy nézem tökéletlen gömbölyű felszínét, a ráncaiban ülő őszt, lehajolok érte, és a zsebembe teszem.
Mindent akarok, ami csak az enyém lehet. És el is fogom venni!
