Furcsa a viszonyunk mások boldogságával szemben. Hiszen nem ismerjük a négy fal között játszódó jelenteket, az őszinte, vagy őszintétlen csókokat és öleléseket.
Bonyolító tényező, hogy mi magunk választjuk meg, mit is rakunk ki a kirakatba. Hogy világgá kürtöljük-e mikor boldogok vagyunk, és hét lakat alatt őrizzük-e, mikor boldogtalanok. A mosolyról mindenki szívesen beszél. De mi van a könyökhajlatokba fojtott zokogásokkal, vagy az elharapott mondatokkal?
Egy képet úgy komponálunk meg, ahogy csak szeretnénk. Azt üzenünk vele, amire csak vágyunk. De mi van azokkal az el nem készített fotókkal, amik a boldogtalanságot őrzik?
Mi nők, és férfiak mind ugyanolyanok vagyunk: Látszatemberek.
A kíváncsiság hajt minket, hogy vajon van-e valaki, aki irigyli az életünket, aki vágyja a miénket. Enélkül a tudat nélkül talán nem is lehetünk maradéktalanul boldogok. És aki ennek ellenkezőjét állítja? Az talán még magának is hazudik, mert jó emberként akarja számon tartani magát.
Pedig nincsenek jó emberek. Talán soha nem is voltak.
Nézegetem az interneten tornyosuló képeket, amik mosolyokat őriznek, máskor életképeket. De a többségben nincs tűz, és a képeimen bennem sincs, tudom.
Az illúzióba, a tökéletesség látszatába való kapaszkodás ez, semmi több. És miért ne tennénk ezt mindannyian?
