A kamera forgott, én meg csak a sárga, és rozsdavörös faleveleket tudtam nézni, ahogy egymáson hevernek, mint elégedett szeretők. Idén alig vettem észre őket. Átgázoltam rajtuk, mintha ott sem volnának. De most végre megláttam őket. Olyan igazi, szívet-melengető módon.
És ahogy mentem volna tovább a dolgomra, egyszer csak megtorpantam. Elfelejtettem észre venni a szépet. Így a nap hátralévő óráiban nyitott szemmel jártam. Megérintettem a régi tulipános láda oldalába vésett faragásokat, füzetembe rejtettem néhány falevelet, megcsodáltam a kopott betűjű írógépet. Elfelejtettem, milyen kivételes helyzetben vagyok sokszor, és nem becsültem meg kellőképpen.
Ez az, mikor az ember felnő? Akkor már soha többé nem lehetek gyerek, aki mindent örömmel tapasztal meg?
-Tessék Vörös!- zsebembe gyömöszölsz most néhány gesztenyét.-Még akkor szedtem, mikor csukott szemmel jártál.
-Szóval észre vetted?
-Csak az nem vette, aki nem ismer.-mosolyogsz, miközben rágyújtasz egy cigarettára. Hideg van. A leheleted és a füst megkülönböztethetetlen egymástól.
Én is fejemre húzom a kapucnimat, és lassan sétálok melletted. Talán egy ideig néznek kellene téged, és megtanulnom, hogyan is kell zsigerekből, jól élni...
