Lábujjakat görcsbe feszíteni... majd kiengedni... ismét görcsbe feszíteni... ismét kiengedni.
Mellettem a takaró alatt halkan szuszogod az álmaidat. Szempilláid tüskés árnyakat vetnek az arcodra, ajkaid lágyan szétnyílva. Sokszor magamra kell parancsolnom, hogy most hagyjalak. Így ilyenkor a lábujjak görcsbe feszülnek... majd elernyednek.
A hajnal lilás fénye betolakodik a redőny lyukacsain, én meg hallgatom az óra mély kattogását, vele együtt számolom a másodperceket. Várom, hogy felébredj, hogy marasztalj, magadhoz húzz. Mindent akarok egyszerre, mégis számat egyszerű mosolyra feszítem, és csak abban bízom, hogy a pirkadat első sugaraival kiolvasod belőlem, mennyire szeretlek.
Mert ilyen egyszerű ez.
Az oldalamra gördülök, karodat lassan, centiméterről centiméterre mozdítom, míg végül az ölelésedbe nem simulok. Aludni akarok még egy kicsit. Mert a legjobb álmok akkor érnek utol, ha itt vagy mellettem.
És most itt vagy mellettem!
