-Erről a papírról tudnál írni?-kérdezte anyám, miközben a háttérben Bones mutat valami kényesnek ítélt csontot.
-Hát... azt hiszem valamit biztosan.
Egy csokipapír volt az. Apa rejtette el, mielőtt ismét elutazott dolgozni. És ma, mikor az édesség utáni vágyunk a tetőfokára hágott, elnavigálta drága nejét telefonon keresztül a szekrényhez. A ruhák alatt voltak a csokik. Mert ismer minket, és tudja, a legáldatlanabb helyzet az, mikor mi nem tudunk elég cukrot juttatni a szervezetünkbe. Előre látta, hogy ez a pillanat nagyon hamar be fog köszönteni.
Néztem azt a gyűrött csokipapírt, amiből néhány morzsa az ágyra szóródott. Ilyen apróságok mutatják, mennyire is szeretjük egymást. Hogyan, és milyen iszonyú mértékben tudunk a másikról gondoskodni.
Épp emiatt vagyunk képesek ragaszkodni a tárgyakhoz. Mert valaki olyanra emlékeztetnek minket, akit szeretünk.
Az az egy csokipapír többet mondott el, mint amit a szűkszavú apám kiejt máskor a száján. És azt a csokit jobb szájízzel ettem meg, mint ahogyan azt el tudnám nektek mondani. Mert abban benne volt minden, feltétel nélküli szeretete.
