2014. október 4., szombat

Ismerkedés, avagy a mumusunk...


✕✕✕

Miért akarjuk mindig a legjobb formánkat adni, ha idegenekről van szó? Miért körülményeskedünk annyit? Talán ha a nyers, igazi valónkat adnánk, nem szereznénk barátokat? Azt hiszem, olyan ez, mint a kutyáknál a beszoktatás. Lassan kell közelíteni, hogy el ne riadjanak.
Túl sok előírás és erőszakos protokoll szerint ismerkedünk. Nem lenne jó vége annak, ha rögtön tudnák rólunk, hogy úgy káromkodunk, akár a kocsisok? Azt hiszem mindenkinek van egy olyan arca, amit csak idegeneknek mutat. Ez az álarc tökéletes, jóindulatú, kedves, emberszerető. Pedig a többségünk szarkasztikus és csökönyös. 
Reggel magunkra festünk a tükör előtt egy mosolyt, ami a nap végére vagy lekopik, vagy rúzzsal és szemfestékkel együtt ledörzsöljük egy darab vattával. 
Szeretném tudni, hogy mit gondolnak rólam azok, akik számomra most még csak vadidegenek. Hogy látják-e rajtam, mennyire szeretnék káromkodni néha, még ha csak azért is, mert jól esik.
Tapogatózva járunk. Mintha kagylóhéjon lépkednénk. Nem akarunk összetörni magunk körül semmit, de magunkat sem. Ilyenkor jó, ha valaki szól hozzánk. Ha azért kezdenek beszélgetést, mert érdeklődnek irántad és az életed felől. 
De vajon arra kíváncsiak-e, amilyenek valójában vagyunk, vagy a maszkra, amit az évek során tökélyre fejlesztünk?