2015. október 17., szombat

Kondenzcsíkok

A langymeleg aszfalton fekszem. Ritka, de az októberi napsugarak felmelegítették annyira, hogy onnan nézzem az eget. Senki nem jár már az utcán, elmúlt hajnal 6 óra, de még egyedül vagyok.  A legtöbben már munkába indultak, mások pedig lehúzott redőnyeik mögött alusszák álmukat. Kitárom a karjaimat magam mellett, mintha repülnék. 
Lehunyom a szemem, és hallgatom ahogy a szél csendesen duruzsol. Jó most itt lenni. Ha kérdeznéd, hogy miért, nem tudnám megmagyarázni. Egyszerűen érzem, hogy valami jó közeleg. Olyan mélyen gyűrűzik bennem a tudat, hogy alig merem elhinni. Lehet, hogy ez csak bizakodás, vagy hit, de nem akarom forszírozni, mert jó. És nekem ennyi elég. 

Minden sallang nélküli szerelemre vágyom. Arra, amitől az embernek folyton forró a szája, amitől nem tud értelmesen gondolkodni sem. Amitől csak dadogunk, még a fejünkben is. Szeretjük magunkat megvédeni a csalódásoktól, de időről időre mégis megszeretünk valakit. Gyakran észre sem vesszük a folyamatot. Egyszerűen csak a legerősebb bizonyosság tudjuk, hogy ott vagyunk, ahol, és akivel éppen lennünk kell. 
Persze lehet fejtegetni, hogy honnan lehetünk biztosak abban, hogy ő az a nagy Ő, akiről a mesék szólnak. Hát sehonnan. Pont ez az, ami miatt elrettenünk, és nem akarunk mozdulni a másik felé. A túlzott félelem pedig idővel magányossá tesz minket. Ki kell nyitnunk tehát az ajtókat ahhoz, hogy merjenek hozzánk közelíteni. 

És ahogy most újra kinyitom a szemem, látom odafent, hogy két repülő párhuzamos kondenzcsíkot húz. Fej fej mellett haladnak. Felnevetek. Először csak csendben, majd felülök és csak kacagok. Ha most látna valaki, azt hihetné, megtébolyodtam. Megtörlöm pulóverem ujjával a szemem sarkát. Kérdezd csak meg, hogy most boldog vagyok-e. Már majdnem hihetően el tudnám mondani, hogy: 
igen, az vagyok. Már csak egy kicsit verne félre a szívem. 

pale grunge | Tumblr

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése