Úgy roppantom szét a szavakat, mint a keserű pirulát. Aztán nyelek egyet, korty víz a pohárban. Nem akarok már azzal foglalkozni, ki mit ír, vagy gondol, mégis azért fáj ez szívtájékon. Sajog, mintha megperzselnének. Az emberek nem tudják, hogy kell bánni az emlékekkel. Becsülni és mosolyogni kell rajtuk, nem megmérgezni. És nem üzenet-bombaként rádobni az egykor szeretett személyekre. Csak mert nem mondom, még fáj az egész. Hallgatok, csak megcsóválom a fejem, és bezárok még egy ablakot. Én már ajtót akarok nyitni, befejeztem az ablakokkal. Túl sokszor ragasztottam össze eltört üveget, túl sokszor kötöttem össze a pókhálószerű hajszálrepedéseket.
Megtanultam, hogy nem lehetek kicsinyes. Azokkal különösen nem, akik fontosak számomra. Mindig őszinte voltam. Gyakran túlságosan is. Aztán ha már nem mondtam el mindent, ami számomra fontos, akkor megijedt a környezetem. Pedig egyszerűen csak azt vártam, ki nyitja szét először az ajkait és a fogait, hogy aztán a nyelvével megformázza: Hogy vagy? Boldogulsz?
Sokan a fal felé fordulnak, mások elmélyülten nézik a cipőjüket, vagy a körmeiket. Néhányan engem néznek, de nem szólnak. Furcsa érzés ennyi ál-kedvességben létezni.
Aztán mikor a hátsó sorból valaki előlép és a vállamra teszi a kezét, azt hiszem mégis megérte. Mert ha ezek között az ,,idegenek" között legalább egy olyan van, aki mégis megszólal a végén, akkor minden torokszorító érzés elfelejthető.
