Szívek fölé

Különös, hogy idővel megtanulunk együtt élni azzal a gyomorszorító érzéssel, amit akkor érzünk, mikor eszünkbe jut, mennyi mindenkit, és kiket veszítettünk el már életünk során. Idővel alkalmazkodunk hozzá, és már nem jön ránk folyton a sírás, mikor meghallunk egy dalt, megnézünk egy sorozatot, vagy látunk egy ismerős mosolyt. Elegek lesznek a megmaradó jó emlékek,  és édesdeden vigyázunk rájuk, el ne illanjanak. A rosszak pedig idővel csak mennek tovább, nem ragadnak meg bennünk hosszan.
Minden fájdalommal átitatott elválásból megtanulunk valamit. egy apróságot, vagy épp ellenkezőleg: valami észveszejtően nagy dolgot, amit utána évekig magunkban hordozunk. Óvatosabbak leszünk, és elgondolkodunk azon: valóban létezik-e az a mindent felemésztő, örök érvényű szerelem, vagy csak a kémia szórakozik velünk, és stimulálja az agy bizonyos részeit? Aztán mikor elunja magát, egyszerűen kikerül a keringésből, az idegvégződésekből és receptorokból, majd ott hagy minket összezavarodva? Ilyenkor a tükörbe nézve olyannak látjuk magunkat, mint egy kicsavart felmosórongyot. 

Az emberek azt hiszik, hogy mindig csak annak rossz, akit egyedül hagynak. Pedig annak is ugyanolyan nehéz, aki megteszi az utolsó lépéseket. Mintha egy szakadékba ugranánk, aminek nem tudjuk, hol is lesz az alja. Vajon csak néhány méter mélységű, vagy évekig csak zuhanunk benne...?

És idővel fakul bennünk valami fontos, ami kicsit mindenkinek az életet jelenti. Idővel ezt vagy kiszínez más, vagy nem. Köztes megoldás nincs. 

De megjelenik közben az izgatott várakozás, ami magában hordozza a boldogságnak a lehetőségét. Gyakran a legváratlanabb helyzetekben: egy zebra túloldalán, egy panellakás ablakában, a villamosra várakozva látjuk meg, és érezzük, hogy: igen, talán -de csak talán- Ő az. Azzal a bizonyos nagy, harsogó betűvel, amit az ember önkéntesen vés a szíve felé.