2015. június 15., hétfő

Viharom

Emlékszel még arra a játékra, mikor egy vezényszóra haladhattál óriáslépéssel, cigánykerékkel, vagy tyúklépéssel a cél felé? No, én ezzel a tyúklépéssel tettem meg ma az utat hazáig. Tudod...! Egyik lábfejem tettem a másik elé úgy, hogy a sarkam és a másik lábam ujjbegyei összeértek. 
Ritkán kerülünk életünk során igazán nagy nyári zivatarba. Én egy ilyenben áztam ma bőrig. Lábujjaim között éreztem a meleg esővizet, fejemen folyamatosan kopogtak a hatalmas esőcseppek. Úgy éreztem minden egyes cseppel kiüt belőlem a vihar egy-egy gondterhelt gondolatot. A villámok utózöngeként követtek. Akárha a rossz érzések dühösen pislogtak volna vissza rám, míg magam mögött hagyom őket.
Önfeledtem ,,rúgtam" bele a következő mély pocsolyába, ahol a sáros lé egészen a térdemig csapott fel. Majd egy újabb és újabb tócsa lett az áldozatom, úgy éreztem, hogy ez a váratlan eső úgy mossa le rólam a rosszat, mint egy második keresztelkedés.  
Életünk során mindannyian keveredünk kisebb-nagyobb záporokba, viharokba. De már csak mi magunk döntjük el, hogy egy buszmegállóban állva várjuk ki a zuhé végét, vagy belevetjük magunkat az esőfüggönybe, kiélvezve minden villámot, minden mélyre ható mennydörgést. És az is csak rajtunk múlik, hogy kikerüljük a pocsolyákat, vagy sem. Főleg azokat, amelyeknek nem látjuk az alját. Talán a bizonyosság hajt bele minket leggyakrabban. A bizonyosság, hogy reggel még láttuk a tócsa alját, az aszfaltréteget, és a szárazságot. 
Olykor jó egyedül lenni. Azt képzelni, hogy csak mi magunk vagyunk a világon, és megtehetjük azt, hogy nyakig sárosan érünk haza. 
Életemben második alkalommal élveztem ennyire egy vihart. 




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése