Manapság már nem találkozunk múzsákkal az utcákon. A nők csak mennek előre, felszegett állal, táskáikban nincsenek verseskötetek. A mai ,,múzsák" száján elkenődik a rúzs, mint bohóc arcán a festék. Torz máz ez, semmi más. Csak valami humán-vakolat. A szemek mögött nem láthatunk meg rímképeket, metaforákat, hasonlatokat... A mosolyok nem őszinték, a szavak hamisak, a mozdulatok tervezettek. Mintha mindenki ugyanolyan akarna lenni. A múzsák pedig szép lassan kivesztek.
Talán nem akarunk tudatosan másokhoz idomulni... Na de tudat alatt? Hm? Ha most magunkba nézünk, nem úgy érezzük, hogy mindig szeretnénk valakinek megfelelni, vagy csak egyszerűen beilleszkedni egy közösségbe?
A választ sejtem. Én magam is ilyen vagyok. És épp emiatt haltak ki végleg a Lédák és a Csinszkák, bármennyire fáj is ezt bevallani.
És az írók többsége is csak magáról ír, és ha valaki szembe jön velük mégis az utcán, akiben látnak egy kis szikrát, azt sem írják le, mert nem érzik őszintének. Maradnak hát a kitalált Annák, Odettek és Cecíliák.
De néhányan mindig maradunk, akik olvasnak a régi múzsákról, elolvassák a hozzájuk írt leveleket, és titokban azt várják, hogy egyszer ők maguk is megihletnek egy írót.
