Keserűnek érzem magam, mint a szétharapott pirula gyógyszerízét. Kicsit ismét eltévedtem. És tudom, hogy a kényszerített utam végén valahol ott lesz az a tisztás, amire annyira vágyom, de most...most csak megvadult bozótos vesz körül. Mérges tüskéikkel a bokrok a combomba marnak, mint megveszett kutyák. Én meg szabadulnék esztelenül.
Nem jó ez így, tudom.
Talpam alatt sértőn csikorognak a kavicsok.
Mikor süllyed már a talpam puha, meleg homokba?
Időnként az ember úgy érzi, elmenne egy helyre, ahol nem ismer senkit. Ahol nem beszélik a nyelvét, ahol hagynánk levegőhöz jutni, és nem mindig csak akarnának tőle valamit.
Én most Franciaországba mennék, ahol nem értenék mást, csak hogy: Te amo!
És olvasnék valami lila falú házban, lelkiismeret furdalás nélkül, az újságokat a kukába dobnám, a telefonomat... azt hiszem magammal sem vinném.
Mert ebben a sötét, és meleg ,,dzsungelben" itt, csak izzadok az erőfeszítéstől, hogy végre kiérjek vissza a boldogságba.
Néha elveszítjük. Nem igaz?
Olykor egy ,,nem szeretlekkel", ,,egy nincs itt helyeddel", vagy egy ,,nem költözünkkel" veszítjük el. Mindannyiunknak megvannak a magunk nehézségeink, de...
Na jó, bevallom, itt valami olyasmit szerettem volna írni, hogy ,,mindig csak rajtunk múlik a saját boldogságunk". De ez hazugság lenne. Mert sokszor nem mi vagyunk a boldogságunk kovácsa, hanem a körülmények.
És a körülmények sosem kérdezik, hogy ,,jó-e neked így?"
