Fejemben hangosan kattog egy óra. Tik-tak. Mutatója koponyacsonttól koponyacsontig ér. Sürget. Minden ütleggel azt érzem, elvesztettem egy másodpercet.
Azt mondják, egy élet bármilyen hosszú, a lényeg, mennyit élünk meg belőle, mennyi az elvesztegetett pillanatok és másodpercek száma.
Az évek során, ahogy haladunke előre, egyre nagyobb kupac gyűlik össze mellettünk. Ebből már nem lehet újrafelhasználni, nem lehet selejtezni vagy archiválni. Egyszerűen csak ott vannak, és már senki a kezünkbe nem adja őket.
Mikor rápillantok erre a halomra, szeretném tudni, hogy 5,10,15 év múlva mekkorára fog duzzadni... Az életemben megteszek-e majd mindent, amire vágyom, megkapok-e mindent, amit most szeretnék?
A nőkben emellett az óra mellett ketyeg az a bizonyos biológiai is. Ocsmány egy dolog, de így van. Tervezünk hát, remélünk, és kutatunk. Aztán sokszor csak azt vesszük észre, hogy elmúltunk 35, és még mindig otthon élünk a családdal, nincs gyerekünk, de még csak egy kutyánk sem. És ekkor próbálunk lehajolni legalább néhány évnyi másodpercért, mintha az visszafordíthatná az idő kerekét, de egyszerűen átfolynak a másodpercek az ujjaink között.
Kapkodás következik, kapuzárási pánik.. Vagy nevezzük ezt bárminek.
A lényeg, hogy sokszor csak hagyjuk magunk mellett elfutni az időt, mint mikor a száguldó kocsi ablaka mellett oda sem hederítünk az elrohanó tájra. Pedig ezeken a tájakon találjuk meg életünk legszebb fáját, legboldogabb pillanatait. Mégis sokszor csak elfordítjuk a fejünket, és kikapcsolunk.
Tik-tak.
