2015. június 21., vasárnap

Vakarás

Mindannyian azok vagyunk. Azok, akik megszállottan hajszolják a boldogságot. Még a boldogtalanságban is. Mert azt hisszük, valami majd változik az univerzumban. Végre nem bal lábbal ébredünk, nem sózzuk túl a levest, megtanulunk magunkra gondolni, és nem szívből szeretni.
Tegnap azt mondták egy színházi előadásban, hogy a semmi, a minden hiánya. A semmit mindannyian ismerjük, tapasztaljuk. De mikor mondjuk azt, hogy minden, mindenünk meg van, mindent elértünk, és nem vágyunk másra? 
Mostanában gyakran gondolok arra, hogy kár volt ezt az élet dolgot elkezdeni. Talán nem más ez, mint valami poszt-kamaszkor, amit mindenki átél. Nem tudom. De szar itt egyedül annak a bizonyos gödörnek az alján. Senki nem nyújthat segítséget, senki nem mondhatja meg, mi lenne a helyes, mit tegyek. Így itt maradok lent, körmeim alá kosz ragadt. 
Hiszen megpróbáltam én kivakarni magamból a boldogságot, higgyétek el. De van az, hogy egymagunk kevesek vagyunk ehhez a feladathoz.