Fertő-erdő

Térdig gázolsz már a mában, és úgy érzed, ahogy haladsz beljebb-beljebb, egyre inkább beleragadsz, mint valami posványba. Csak pislogsz, szempillád vöröslő arcod tetejét verdesi. Fáradt vagy, látom. Farzsebedből gyűrött papírfecni lóg ki két sarkával is. Tegnap ráírtad a neved emlékeztetőül, hogy ne felejtsd el, ki vagy. Mégsincs most eszedben, hogy előkapd, megnézd a cirádás betűket. Túl sok az inger, és te nem vagy képes magadra figyelni. Csak emeled egyik bakancsod a másik után, látod hogy sár ragadt rá, undorító fertő, és igyekszel elvonatkoztatni úgy, mint a strandon a sok ember között. Félig-meddig tudod, hogy csak illúzió az egész, és csak arra a nyomorult papírdarabra lenne szükséged, hogy tudd hol vagy, mit kell csinálnod, és legfőképpen, hogy ki is vagy valójában. De kezed csak lóg a tested mellett, nem kutat, nem keres. Csak viszi előre a súlyod ebben a ragacsos ingoványban. De vajon meddig?