2013. október 1., kedd

Arcélek

Fordulj felém! Igen, át az oldaladra! Látsz most engem igaz? Jó. Simítsd ki az arcomból azt a rakoncátlan tincset, amit mindig hiába igyekszem felfogni! Köszönöm, így egyelőre jó lesz. Csak nézel most, hogy szemben vagyunk egymással. A kutyák is ezt teszik. Aki hamarabb elfordítja a tekintetét, az adja meg magát. Nem akarsz ezúttal te lenni az? Már utálom ezt a szerepet. Csak egyszer hagy kerüljek ki győztesként ebből a játékból. 
Vizespoharak sorakoznak az ágy mellett szépen sorban, bizonyítékul, hogy a rendetlenség szerethető is lehet. Csak akkor hagyom szét a dolgaimat, ha itt vagy. Akkor nem vesztegetem az időt semmi másra. 
Most mégis azt kérem, nézz olyan szépen, mint a minap, mikor titokban repesett a szívem. Mosolygott a szemed. Mintha büszke lettél volna rám csak azért mert vagyok, és létezem. A kezed meleg volt, ahogy körbesimította arcom minden vonását, elidőzve a szemem sarkánál, és pihegő számnál. 
Könnyű voltam. Vannak ilyen pillanataim is. Maradéknak mindig hagyok egy keveset. Hogy leírjam, vagy éjszakánként elvesszek benne. Csak hogy maradjon belőled és belőlem valami, ami ámulattal tölt el, még ha haragszom is rád...