Az a bizonyos zöld szemű szörny olykor-olykor felveszi a mi alakunkat is. Akárcsak a Hétarcú Isten. A szemek, a száj vonala eltorzul, a fogak összecsattannak, a homlok ráncai árkokká válnak. Gyakran saját kíváncsiságunk a hibás, máskor csak nesztelenül közeledik a féltékenység. Jönnek a kérdések, hogy vajon elég jók vagyunk-e, elgondolkodunk azon, egy másik hogyan becézte azt, aki most a miénk, vajon összekeverednek-e az emlékek benne?
Azt hiszem ide most egy jól bevált módszert kellene leírnom, hogy mivel szorítható vissza a zöldszemű. De sajnos erre még én magam sem jöttem rá. A gyomorgörcsöt néha már fel tudom oldani mindazzal a széppel és megismételhetetlennel, amit ezidáig kaptam. Ha ezekre gondolok, mindig könnyebb...
Ha mégis mondanom kellene valamit, azt mondanám, hogy jól esik ezekben a percekben érezni a testének melegét, felidézni a körvonalait, hallani a hangját, megcsókolni és elmondani neki, hogy Én úgy szeretem Őt, mint ahogyan egyik korábbi sem tudta. És tudom, hogy Ő is úgy szeret Engem, ahogy soha nem tudtak előtte.
,,Jó érezni, hogy szeretsz. Nagyon és egyre jobban..." Ez valami régi képeslapról vissza-visszahangzik bennem. Mert most értem igazán, hogy mit is jelent. Mégis a féltékenység, mint a sav, úgy képes keringeni az erekben, meghajtja a szívet és a józan eszet, elfeledteti velünk, hogy kik is vagyunk. Körmeivel megkaparja a koponya csontos falát, belevési a neveket és a számokat, a rossz emlékeket, hogy mikor legközelebb ismét beköszönt, már csak fel kelljen olvasnia. Aztán rajta: hagy fájjon!
Jó lenne elfelejteni minden rosszat egyszer. Minden olyat, ami a ,,korábbijaihoz" kapcsolódik. Bármilyen önző, buta és kicsinyes dolog is, szeretném, hogy csak rám tudjon gondolni. hogy ne jusson eszébe rajtam kívül senki. És bár tudom, hogy ez nem valósulhat meg, jó eljátszani a gondolattal, hogy csak én vagyok, és én is voltam...
... az ő világának közepe.
