2016. május 16., hétfő

Gyere be!

Rozéfröccsöt inni jeges pohárban, spagettit dobozból enni, megnevettetni egymást, hallgatni és szeretni. Ezekért az estékért érdemes végigcsinálni mindent, átugrani az összes bukkanót, ami az utunkba akad egy-egy hét alatt. Valahogy azt érzem ilyenkor, ahogy lábujjaimat a szőnyeg alá fúrom, hogy feltöltődöm és erőt kapok egy újabb hosszú héthez. Hiszen tudom, hogy néhány nap múlva ugyanígy fogunk itt ülni, karod a karomhoz simul majd, szád megtalálja az enyémet. 
Azt hiszem melletted tanultam meg igazán, mit jelent az idő. Hogy mennyire tud pörögni, ha együtt vagyunk, és hogy megfagynak a mutatók, ha egymástól távol. Pedig többnyire csak néhány villamosmegálló ez a távolság, és mindketten tudjuk, hogy este újra együtt alszunk el, a közös lakásunkban, majd hajnalban egyszerre ugrunk ki az ágyból, ha a nyulunk zajol. 
7 hónap.
Gondolta volna ezt bárki a világon, hogy mi ketten így, végérvényesen összegabalyodunk? Hát mi magunk biztosan nem. És tudom, hogy semmit másként nem csinálnék, mióta megismertelek. Mert minden hibával és fájdalommal együtt ez a legszebb történet, ami velünk csak alakulhatott. És boldogan fogom újra meg újra elmesélni bárkinek, aki kíváncsi rá!
Várlak haza. Ugye most is tudod? A kulcs a zárban rég elfordult, edények a helyükön, a vacsorád a hűtőben. Én meg ücsörgök itt, akár egy katonafeleség, aki a hosszú útról hazatérő férjet várja, és bár látja a körvonalát a hajónak, úgy érzi, a köztük húzódó távolság lassabban halad, mint a lajhár az állatkertben. 
Gyere csak be, várlak, tudod! 
Mindig!
Örökké!