Rozéfröccsöt inni jeges pohárban, spagettit dobozból enni, megnevettetni egymást, hallgatni és szeretni. Ezekért az estékért érdemes végigcsinálni mindent, átugrani az összes bukkanót, ami az utunkba akad egy-egy hét alatt. Valahogy azt érzem ilyenkor, ahogy lábujjaimat a szőnyeg alá fúrom, hogy feltöltődöm és erőt kapok egy újabb hosszú héthez. Hiszen tudom, hogy néhány nap múlva ugyanígy fogunk itt ülni, karod a karomhoz simul majd, szád megtalálja az enyémet.
Azt hiszem melletted tanultam meg igazán, mit jelent az idő. Hogy mennyire tud pörögni, ha együtt vagyunk, és hogy megfagynak a mutatók, ha egymástól távol. Pedig többnyire csak néhány villamosmegálló ez a távolság, és mindketten tudjuk, hogy este újra együtt alszunk el, a közös lakásunkban, majd hajnalban egyszerre ugrunk ki az ágyból, ha a nyulunk zajol.
7 hónap.
Gondolta volna ezt bárki a világon, hogy mi ketten így, végérvényesen összegabalyodunk? Hát mi magunk biztosan nem. És tudom, hogy semmit másként nem csinálnék, mióta megismertelek. Mert minden hibával és fájdalommal együtt ez a legszebb történet, ami velünk csak alakulhatott. És boldogan fogom újra meg újra elmesélni bárkinek, aki kíváncsi rá!
Várlak haza. Ugye most is tudod? A kulcs a zárban rég elfordult, edények a helyükön, a vacsorád a hűtőben. Én meg ücsörgök itt, akár egy katonafeleség, aki a hosszú útról hazatérő férjet várja, és bár látja a körvonalát a hajónak, úgy érzi, a köztük húzódó távolság lassabban halad, mint a lajhár az állatkertben.
Gyere csak be, várlak, tudod!
Mindig!
Örökké!
