-Veronika...!
-Most mit akarsz? Mit mondjak? Tudok bocsánatot kérni.- a reszelő a combodon csattan.
-Nem arról beszélek, mikor valakit meglöksz az utcán séta közben, és motyogsz valamit azért, hogy ne higgyenek bunkónak. Az csak egy odavetett ,,sajnálom", vagy ,,bocs". Nem olyan, amit őszintén megbánsz.
-A bocsánatkérés az bocsánatkérés. Nem?-látom rajtad, hogy egyre ingerültebb vagy, de úgy érzem, ilyen téren olyan vagy, akár egy kisgyerek. Ha nem értetem meg veled ennek fontosságát, sosem tanulod meg.-Nem ugyanolyan. Mint ahogyan az sem, hogy hogyan mondod azt: szeretlek.
-Oké...-fújtatsz egy nagyot.-Sajnálom hogy elhanyagoltalak. Jó? Így már elégedett vagy?-kérdezed fáradtan, és vékony pír önti el az arcodat... Tehát tényleg bánod.
Nekem nem is kell több. Már nem is haragszom rád. Sosem voltam haragtartó, és nem most akarom elkezdeni. Inkább élvezem a társaságod, azt, hogy nem vagyunk külön-külön egyedül.
Mindannyiunknak meg kell tanulnunk bocsánatot kérni, és megbocsátani. Tudom.
