2014. szeptember 19., péntek

Korlátnál

Görcsös bennem az élni akarás. A vágy azután, hogy emlékekkel töltsem meg magam, gyakran szinte elviselhetetlen. És toporzékolnék szívem szerint, mint egy gyerek, hiszen sokszor csak kell mellém valaki, hogy legyen bátorságom, kedvem és lendületem ahhoz, hogy megtegyem az első lépéseket.
Azt hiszem, nálam néhány évvel később ütött be a szórakozni vágyás, mint úgy általában az én korosztályomba tartozóknál. Vagy ez egyfajta idő előtti kapuzárási pánik? Hm?
De most megint úgy érzem, elrohan mellettem az élet, tele lehetőségekkel, én meg egyre csak nézem az elsuhanó árnyakat, mint mikor éjjel, lekapcsolt fényszórókkal haladunk az autópályán. A szalagkorlátok körbefonnak, mintha a határaim volnának, és csak remélni tudom, hogy a karambol, ami elkerülhetetlen, nem zúz össze.
Hiányoztok. Mind, akik valaha elhaladtatok mellettem, vállt vállnak vetve nevetve, vagy sírva. És most is az egyetlen vigaszom az a kis barátom, akinek a szavait mosolyogva fogadom, mert neki is szüksége van a ,,random party-kra". Tudom, sokszor nem becsülöm meg azt, akim és amim van, de az egyetlen kifogásom hagy legyen az, hogy próbálok helyt állni az életben, hogy bolondulásig, vakon szeretek és bízok, na meg hogy egy napom csupán 24 órából áll... pedig vannak napok, amiknek sosem akarnék véget vetni.