Ma zene füleimnek a hovatartozás puha zsivaja. Emberek nyüzsögnek körülöttem, miközben beszélgetnek, nevetnek és lökdösődnek. Én meg a ,,szívemhez szorítom a testem", mint Beck és a többiek. Mert nekem néha csak ennyi jut, máskor meg a világ odafentről, a felhők közül. Baj, hogy szeretnék mindig lebegni? Hogy sosem akarnék szomorú, megbántott, irigy lenni?
A kifakuló színek ellen felveszem a napszemüvegem. Így végre minden az ősz meleg narancsának árnyalataiban tündököl.
Leülök a kovácsoltvas padra, ami a tér közepén áll, miközben te egy parókákat áruló üzlet kirakatát nézegeted és az általad megígért utolsó cigarettát szívod.
És ekkor az ölembe pottyan egy virág. Finom, piros szirmai vannak. Keresem a forrását, de sehol nem találom. Egy ideig mosolyogva tekergetem zöld szárát az ujjaim között, aztán zsebtükrömbe teszem, míg haza nem érek.
Hátrahajtom a fejem, és élvezem, ahogy ennek az indiánnyárnak a Napja süti az arcomat. Jó volna láthatatlannak lenni. Hazáig követni az embereket. Az ágyukba feküdni. A könyveiket olvasni. Velük filmet nézni, kávét főzni, tűznél melegedni... Az életüket élni.
