Beletúrok hatalmas pulóverem zsebébe, és előveszem a zsebórámat. Már 13 percet késik a nyúl, Csodaország ajtaja pedig egyre csak zsugorodik. Talán át kellene magam préselnem raja addig, míg beférek...
Ismét az órára pillantok, aminek nagymutatója ütemesen jelzi a másodpercek múlását.
-A nyúl nélkül nem megy.-mondom hangosan, és toppantok egyet a lábammal. -Ilyen ez, ha az ember társasági lény.-sóhajtom, de még saját fülem számára is csak megjátszott a sajnálkozásom.
A nyulat néhány éve ismerem. És nos, igen... szeretem. Ilyen ez. Csak jött, átugrotta a küszöbömet, és magával hozott Csodaországba.
Most meg várom őt épp úgy, mint mindig, mikor tudom, hamarosan láthatom. És tudom, hogy Csodaország bejárati ajtaja csak jelképes, hiszen azt teszek a saját birodalmammal, amit csak akarok. Mindenkinek meg van a maga ,,országa". Az ugye már más tészta, hogy van-e benne nyúl, királynő, meg zsebóra.
Összébb húzom magamon a pulóverem, és leülök a most már három centisre zsugorodó tölgyfa ajtó elé. Kis tarisznyámból előveszem a hamuban sült pogácsámat, és elropogtatom.
Várok. Mert várni érdemes, hiszen a nyúl, a dolgai ellenére egyszer úgyis ideér hozzám, és akkor valahogy... majd csak megnyitjuk azt az ajtót. 