Bármilyen szarkasztikusak vagyunk is, az esetek többségében
szeretnénk a legjobb formánkat nyújtani a frissen megismert embereknek. Ez
valószínűleg társadalmi konvenció, és az évezredek során alakult ki. Például ma
már nem kólinthatok fejbe senkit egy nagy bunkóbal, bezzeg az őskorban! Ott
egyetlen suhintás lett volna, aztán a probléma megoldva.
Ennek ellenére ma már
próbálunk mézes-mázosan kedvesek, megértők lenni, pedig a ,,bokánk nem kívánja”
az ismerkedési procedúrát. Nem lehetne, hogy inkább csak nézzük egymást, aztán
ha kialakul valami, akkor jó, ha meg nem, akkor ne raboljuk egymás idejét? Mert
gondold csak végig: mennyi emberrel muszáj megismerkedned egy héten, pedig
azoknak csupán a töredéke lesz kedves-ismerős, barátod pedig alig!
Feleslegesen
ölünk bele energiát az emberi kapcsolatok nagy részébe! És egyébként sem a
másik valódi személyiségét ismerjük meg, hanem csak azt a vakolatot, amit a
világnak mutatnak. És mi is ugyanezt tesszük. Mondom, hogy belénk van nevelve
ez az egész…!
Nézz csak végig az óvodás korú gyerekeken! Ha ők nem szeretnek
valakit, akkor azt az illető azonnal tudja! Aztán ahogy cseperedünk, egyre
inkább növesztjük a bőrt a képünkre – nem a rossz értelemben – és elveszítjük
azt a tulajdonságunkat, hogy őszintén érdekeljenek minket mások.
Persze akadnak pillanatok, mikor a véletlen úgy sodor össze embereket, hogy azokból szerelmek, barátságok alakulnak ki… Ezért megyünk végig az egészen? Nem inkább azért, hogy elfogadjanak, és ne tartsanak minket bogarasnak? Kívülállónak? Lehet, hogy azt mondanák rám sokan, hogy introvertált, azaz befelé forduló vagyok, de én nem így gondolom. Egyszerűen nálam hamarabb telik be az a bizonyos bili, mint a többségnél. Nem szeretem a felszínességet, a hazugságot, vagy a képmutatást. És az egy dolog, hogy nem szeretem, de nem is bírom elviselni, így ilyenkor előjön belőle egy idő után az ősember. A baj pedig csupán az, hogy a bunkósbotot rég el kellett felejteni és ehelyett megmaradt a nagy semmi a kezünkben: a Facebook ismertségek, a Like-ok meg az üzenetek, amik sosem érnek igazán célba.
Belül azonban mindannyian azok az ősbunkók vagyunk, akik nem szeretnek mindenkit, és gyakran egyedül akarnak lenni. Még akkor is, ha ez ma már kivitelezhetetlen.
Persze akadnak pillanatok, mikor a véletlen úgy sodor össze embereket, hogy azokból szerelmek, barátságok alakulnak ki… Ezért megyünk végig az egészen? Nem inkább azért, hogy elfogadjanak, és ne tartsanak minket bogarasnak? Kívülállónak? Lehet, hogy azt mondanák rám sokan, hogy introvertált, azaz befelé forduló vagyok, de én nem így gondolom. Egyszerűen nálam hamarabb telik be az a bizonyos bili, mint a többségnél. Nem szeretem a felszínességet, a hazugságot, vagy a képmutatást. És az egy dolog, hogy nem szeretem, de nem is bírom elviselni, így ilyenkor előjön belőle egy idő után az ősember. A baj pedig csupán az, hogy a bunkósbotot rég el kellett felejteni és ehelyett megmaradt a nagy semmi a kezünkben: a Facebook ismertségek, a Like-ok meg az üzenetek, amik sosem érnek igazán célba.
Belül azonban mindannyian azok az ősbunkók vagyunk, akik nem szeretnek mindenkit, és gyakran egyedül akarnak lenni. Még akkor is, ha ez ma már kivitelezhetetlen.
