2016. április 1., péntek

01

Nyakig merültem a mindennapi boldogságba. Hangosan dúdolok és idétlenül táncolok, tudom-nézzétek el nekem. Lehet tényleg a nyári időszámítás teszi, ahogy A. is leírta, vagy talán csak az, hogy most érzem, jó helyen vagyok, jó időben. Csak néhány apróságon változtatnék: az apró konyhapulton, a fekete szemeteszsákot cibáló szeles időjáráson, a munkahelyi elégedetlenségen, a kevés időn.
Minden mást megtartanék, mert a boldogság megragadta a kezemet, vonszol magam után, szinte elesek a gyorsasága mellett. 
Kacagva hajtom hátra a fejem és élvezem a napsütést, hogy néhány óra múlva hazamegyek hozzá és a karjai közé von, megsimogatja az arcom és azt mondja, én vagyok a legszebb a világon. Mert amikor ezt mondja, csaknem tényleg elhiszem, hogy az ő szemének tükrében valóban én vagyok. Ahogy ő az enyémben. 
Gyakran csak nézem a mindennapok rohanásában, hogy nevet, vagy olvas, sétál felém egy zebra túloldaláról, és feldereng előttem az öt hónappal ezelőtti néhány első, amikor még egymáshoz sem mertünk érni. Amikor repeső szívvel sétáltam felé a Petőfi-szobor tövében, vagy vártam, hogy írjon. És még ma is különös, leíratatlan boldogsággal gondolok arra, hogy ő már az enyém, és ha nem rontok el mindent, akkor már az is marad. 
Furcsa nem? Az életemet már el sem tudom képzelni nélküle. Nehéz arra gondolni, hogy néhány hónappal ezelőtt még csak nem is tudtunk egymásról, most meg költöztünk, és kisnyulat keresünk, átutaztuk az országot és ujjakat összefonva nézzük az elsuhanó tájat. Nem választanék én már helyette senkit. Összeillik a két kirakós darab. Ragasszuk ténylegesen őket össze, tegyük ki a falra, rakjuk keretbe, hogy soha el ne választhassa senki.

love, hands, and couple kép

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése