Ma azt mondták nekem, hogy az alkotás egy függőség, és én mosolyogva bólogattam: ez bizony így van. Legyen valaki szobrász, festő, fotós, építész, író... Mindenkiben ugyanaz az örökmozgó gépezet dolgozik, Mindannyian maradandót akarnak alkotni azért, hogy ne felejtsék el őket.
Kicsit meg van ez bennem is. De ott motoszkál az érzés, hogy egyszerű életet akarok, amibe belefér egy-egy forrócsoki, játék néhány apró gyerekkel, meg reggelente a gőzölgő kávé erős illata.
Azt hiszem mindannyian vágyunk arra, hogy maradandóak legyünk, ha nem is sok ember számára, de legalább egy maréknyi csoportnak, akik azért szeretnek minket, amilyenek vagyunk, vagy amiért képesek vagyunk véghezvinni azt, amit.
Ha most megkérdeznéd tőlem, hogy mégis hol kap szerepet az életemben a munka, most azt kellene válaszolnom, hogy az időm nagy részét az teszi ki, de a gondolataim gyakran egészen máshol járnak. Talán női tulajdonság, hogy egyszerre több dolgot is elvégzek. Például, hogy cikket írok, meg azon gondolkodom, mit kell vásárolnom a holnap esti vacsorához. Na meg ezalatt az idő alatt megeszek egy fél csomag vaníliás karikát, mert bár el kellene kezdenem diétázni, mégsem vagyok hajlandó megvonni magamtól a napi cukor/csoki/csipsz adagomat.
Ha viszont azt kérdeznéd, hogy öt év múlva hol szeretnék tartani, azt még neked sem merném elárulni kedves olvasóm, mert attól félek elillanna, és beleveszne ebben az éjszakai, sötét ködbe, ami egyik percről a másikra ereszkedik le, mint egy takaró. Azt viszont meg merem súgni, hogy írni szeretnék. Forró teát iszogatva, vért izzadva egy történet felett, miközben csendben valami jól ismert zene szól.
Azt viszont Neked, és csak Neked üzenem, Kedves, hogy te most is, és öt év múlva is az életem része leszel, mint egy tartóoszlop, ami nem enged összerogyni.
