Figyeltek? Nagyon helyes! Foglaljatok csak helyet, főzök egy teát. Feketét vagy gyümölcsöset? Áh, jó választás. Remélem kényelmes a széketek! Nem, nem, maradhat a cipő egész nyugodtan, úgyis azt mondják, mocskos a fantáziám, így annak már úgyis mindegy.
A vendégszeretetemért cserébe csak annyit kérek, mondjátok el, milyennek láttok! Csak a kíváncsiság űz, de biztosan mindenki szemében más-más alakot öltök. A villamoson a lány csak az orrkarikámat nézte, a kedves felszolgáló a teaházban pedig a hajamat. De vajon ki mit lát az arcomon, mikor Rád gondolok, Édes? Vajon tudják, hogy milyen szerelmes vagyok? És azt, hogy az életem során soha nem voltam ennyire boldog?
Néhány hete a fejemre olvasták, hogy bunkó vagyok. De az a helyzet, hogy ezt még csak magamra sem tudom venni, mert tudom: nem bunkó vagyok, hanem gyakran nyersen őszinte. És valamikor néhány éve megfogadtam, hogy mindig megmondom, ha valami aggaszt vagy bánt, mert nem akarom éjszakánként a plafonra meredve emészteni magam apróságok miatt.
Neked is mindig elárulom majd, ha félek valamitől, ígérem.
Cukorral vagy mézzel kéritek? Én? Hiszen jól tudjátok, hogy többnyire mindkettőt teszek a saját bögrémbe. Furcsa érzés azért itt beszélni magamban, mintha tényleg ülne itt velem szemben néhány fejemben létező énem. Azt mondják, időnként mindenki beszél magában. Olykor én is, és jól esik elmesélni nektek, hogy milyen volt az elmúlt egy nap, és hogy mennyire irreálisan izgatottan várom a holnapot.
Nyálas, romantikus dalok járnak a fejemben, és látom magam kívülről, hogy valami érthetetlenül levakarhatatlan mosoly feszül az arcomon, és mantraként csak annyit hajtok: hihetetlen.
Jó érzés, hogy újra van kedvem élni: alkotni, írni és olvasni. Erőt érzek magamban ahhoz, hogy építsem az életem. Sosem szerettem főzni sem, de az elmúlt hetekben ráébredtem, hogy csak az alanyomat kellett megtalálni hozzá, és csiribí-csiribá: máris lapozgatom a recepteket, meg átforgatom a fűszereket a boltban.
Tényleg hálás vagyok!
És most igyátok meg a teátokat!
