,,A szerelem mindenkit elkábít, zavarba ejt, a szerelem bora mindenkit megrészegít."(Faríd Ad-Dín Attár)
Reggelente néhány percig csak fekszem nyitott szemmel a hátamon, és nézem a plafont, ahogy a redőny résein átütő fény mintákat rajzol rá. Gondolkodom, és hagyom, hogy minden, amit érzek, átjárjon egészen. Ilyenkor azt veszem észre, hogy lábujjaim meggörbülnek és mosolyognom kell. Hajnalban a legtisztább bennem minden. A város zajától, a munka stresszétől és a megfelelni vágyástól mentesen hangosan kimondom újra azt a szót. Azt a ,,szeretlek"-et, mert nem tudom megállni. Egyszerűen kikívánkozik, és talán már elmondtam százszor is meg ezerszer is, mióta ismerlek, de úgy érzem, nem tudom elmondani, hogy mennyire, hogy milyen nagyon és végtelenül.
Azt mondják, az embernek sok szerelme lehet életében, de csak egy olyan, ami végül kitart az utolsó lélegzetig.
A legmélyebb bizonyossággal tudom, hogy veled akarom leélni az életem. Furcsa nem? Mármint, hogy még csak néhány hete, mégis mintha ezer éve ismernénk egymást. Azt mondták, hogy ilyen az, mikor megtaláljuk a másik felünket. Egész vagyok veled.
