2015. november 30., hétfő

Élni, élni, élni

Sokszor elgondolkodom azon, miért is vezetem, írom rendületlenül ezt a blogot, hiszen ennyi erővel az egész apró szösszeneteket történetekké is alakíthatnánk, nem kellene folyton mások elé tárni. És ilyenkor megpróbálom elképzelni, hogy többé nem írok ide, és valahogy nem megy. Már csaknem négy éve pötyögök ezekre a fehér oldalakra. És rájöttem, hogy azért, mert saját magamat teszem vele boldoggá. Nem másoknak írok, csak magamnak, de tagadhatatlanul nagy öröm, ha másoknak is tetszik az, amit csinálod. De hát tegyük a kezünket a szívünkre: ki ne lenne ezzel így? Kinek nem esne jól az elismerés? 
Lehet, hogy tényleg kirakok dolgokat a kirakatba, csakúgy, mint szinte mindenki: ott vagyunk a Facebook-on, a Twitter-en, az Instagram-on, a Youtube-on... mégis mi a különbség ezek, és a blogok között? Szerintem nem sok. Sőt. Ez utóbbi még őszintébb is. 
camera, coffee, and map képAz emberek többsége ugyanis csak azokról a dolgokról beszél, oszt meg képeket, amik boldoggá teszik. A blogok többségében azonban megtalálható a boldogtalanság is.  Én legalábbis így gondolok erre az egészre. Gondoltam már rá, hogy új oldalt kezdek, de nem akarom itt hagyni a Buborékot. Ez mind én vagyok a számos bejegyzésével, a félkövér és dőlt betűivel, az összes ékezettel együtt. 
Az írásból mára csak ennyi maradt nekem. Persze, mondhatjátok, hogy riporterként ugyanez a feladat: el kell mesélnem, mondanom egy-egy eseményt, de azt a kreatív írást, amit világ életemben szerettem volna csinálni, úgy érzem, valamikor magam mögött hagytam. Nincs rá időm, bármilyen szomorú is ezt bevallani. A felnőttek világába csöppenni nem könnyű, tudom én is, hiába gondolják mások, hogy naivan állok az élethez. Tudok és értek én mindent, csak próbálom nem véresen komolyan venni. Hiszen valamiféle gondviselésben, hogy egyes helyeken azért vagyunk, mert így kell lennie. 
Nehezen tudom elképzelni, hogy az elkövetkező 30 évben itt legyek Debrecenben, egyetlen munkahelyen. Azt hiszem hamar elunnám magam, bármilyen furcsán is hangzik. Mikor megtanulok valamit, egyszerűen elkezdek vágyni valami másra. Valamire, amiben újabb lehetőségek és kihívások rejlenek. 
És az a helyzet, hogy nem félek. Még csak nem is görcsölök amiatt, hogy egy fél év múlva mi lesz velem: lesz-e biztos, teljes munkaidős állásom, lakásom, elég pénzem. Most csak ki akarom élvezni, hogy élek, és eldöntöttem, hogy erre időt akarok szakítani: írni vágyom, olvasni és alkotni. Megtanulni rendesen főzni, kirándulni, elmenni (Veled) nyugatra. Arra vágyom, hogy maradéktalanul boldog legyek.
,,Lélek vagyok, élni szeretnék."