Ma azt olvastam, hogy a sóhaj a lélek 'reset' gombja. Nos, én ma számtalanszor indítottam magam újra... Különös, hogy egy-egy nap mennyire meg tud minket törni. Nem igaz?
És ilyenkor csak az éltet, hogy a szemeket lehunyva más helyre röpülhetünk, ölelő karok közé, puha ajkakhoz.
Bárcsak itt lennél! Vagy én ott! Akár a konyhában, akár a szobában, ahol mindig olyan könnyűnek érzek mindent. Kis menekvés vagy nekem minden alkalommal. Kiút a hétköznapokból, csöndes pihenés. Szeretem hallgatni, ahogy mesélsz, hogy annyit beszélsz, amennyitől boldognak érzem magam.
Ma sem vágynék másra, csak hogy készíts nekem egy teát. Mézzel, nem cukorral, és közben elmondd, milyen volt a mai napod. Én meg megpuszilnám közben az arcod, és azt mondanám: erős vagy, és bízom benned. Aztán leülnél, mesélnél arról, mi lesz velünk ezután, és én boldogan építgetem a fejemben az otthonunkat, bármilyen furcsa is ez. Tudom azt is, hogy meghallgatnád azt, mennyi igazságtalanság ért ma, és hogy arra vágyom: író legyek. Milyen régen mondtam már ezt ki...! Tegnap délután hangosan is elárultam neked, te meg biztattál, és azt éreztem ezzel megint átszakadt bennem valami kis gát. Mintha megint helyére kattant volna bennem valami. Újra meg újra a megfelelő helyre teszed bennem a puzzle-darabokat.
Bevallom, félek, hogy elriasztalak...
Félek attól, hogy túl sok vagyok. Vagy túl kevés. De mikor együtt vagyunk, mindezt elfelejtem. Csak ilyenkor, mikor elválaszt minket néhány város, érzem azt, hogy félek.
Nehéz volt ma. Nagyon. Jó volna, ha itt lennél, és elvennéd rólam a terheket. Eddig csak te voltál képes erre...
 |
| Forrás: weheartit.com |
