Love in the kitchen

Zakatol, zakatol, zakatol.... Nem, most nem a fejem, hanem a szívem. Furcsa, mennyire tudunk várni arra, hogy eljöjjön egy délután vagy egy hétvége, egy ünnep, vagy egyszerűen az a perc, mikor arcomat a tenyeredbe hajtom.

Ma a buszon leült mellém egy középkorú férfi, és csak bámult ötven percen keresztül, míg be nem értem Debrecenbe. Annyira tolakodó volt és úgy zavart, hogy legszívesebben rámordultam volna. Szóval nem indult kellemesen a reggel. Mégis hallgattam és felhangosítottam a zenét. Elsuhantak mellettem a városok, és csak ma vettem észre, hogy felépült teljesen az a távoli ház, amit három hónappal ezelőtt -az új munkahelyem új napjának hajnalán -szúrtam ki magamnak. Fel sem tűnt, pedig akkor megfogadtam, hogy minden lépést, minden apró változást meg fogok nézni magamnak. Aztán út közben mégis elfelejtettem. Annyi volt a gond és a baj...

Úgy tűnik az elmúlt napokban elengedtem magamtól mindent, ami miatt korábban aggódtam. És valami olyat találtam és kaptam, amire sosem számítottam. Visszhangzol és rezonálsz bennem. Újra meg újra. Már nem is tudok úgy gondolkodni, hogy ne hasíts ki egy darabot a világomból. Jó érzés, hogy akkor is veled vagyok, ha mindketten dolgozunk. Gyorsan a bőrömbe ivódtál.
Azt szajkózzuk hetek óta, hogy hihetetlen az egész. Túl tökéletes, túl harmonikus minden, és az ember automatikusan azt várná, hogy egyszer csak rádöbbenünk:  valami nem működik. De most már kezdek megnyugodni, és elfogadni: valóban ilyen, ha megtaláljuk a másik felünket. Kérdés és feltétel nélküli szeretettel van megtöltve körülöttünk a levegő. 

Kellemes érzés még a hiányod is. Mikor a buszon ülök, és te integetsz, máris érzem, hogy hiányzol, és a szívem kellemesen összefacsarodik, mert tudom, hogy egy-két nap múlva ismét átölelsz és lehajolsz egy-egy csókra, miközben a konyhád közepén ülök egy kisszéken.