2013. június 11., kedd

A happy end után mi van?

Semmi nem úgy megy, mint a filmekben nem igaz? Hiszen nem maradunk örökké fiatalok, a katonák nem térnek többé haza és a szalagavató sem jelent mindenkinek fordulópontot az életében. Jó lenne azt hinni, hogy az élet annyira egyszerű, annyira irányítható, mint ahogyan azt a vásznon innen látjuk. Pedig nem az. Senki nem szól a házasság utáni életről, nem beszél a nehézségekről, a számlák befizetésének folyamatairól vagy egy csőtörésről. Nem szólnak arról, milyen nehéz ágyneműt cserélni, mennyire bonyolult visszatalálni ahhoz az önmagunkhoz, aki tud írni.
Egyszerűen nem minden fekete vagy fehér. Vannak átmenetek, árnyalatok, telített tónusok, terpentin illat, és koszos vászon törött keretben. A felépítés folyamata a szép. Az apró lépések, a mocorgás a lábnál hernyóvá gyűrődött takarón, meg az elsuttogott ígéretek, amikben hiszünk örökké.
Szeretném azt hinni, hogy egy film részese vagyok, és valahol a vége közelében járok, de tudom, hogy a buktatók még hátra vannak. Kellett volna még nekem egy kis idő, míg alaposan felkészülök az életre. Például a tortúra, amin egy madárfióka esik át, miközben kikel a tojásból. Azt hiszem annyi éppen elég lett volna ahhoz, hogy megtudjam, túlélő típus vagyok-e.
Akarom a filmek folytatását. A veszekedések utáni édes kibékülést, a reggeli kávékat és a naplementéket, a gyerekeket és a postaládából kirángatott leveleket.
Ez vagyok én. :)