Távol vagyok most mindentől. Mintha burok húzódott volna körém, ami nem akar beengedni semmi ingert. Olykor semlegesnek érzem magam, máskor szipogva törölgetem az orrom, mint valami taknyos kölyök. Őszintén örülni már régen tudtam. Csak akkor sikerül, ha érzem az emberi test borzongató melegét, ha a mosolyomnak van is kihez szólnia, nem csak vaktában működik, és a nehéz napokat segít könnyűvé tenni egy barna tekintet.
Tudom hogy ezzel a függőséggel megnehezítem az életeket, de vagyok olyan önző, hogy szeretném magamnak a boldogságot. Azt a fajtát, ami maradéktalanul árad szét az erekben és a sejtekben.
Szeretni nagyon nehéz. Fájdalmas, bármilyen közhelyes is.