Fullánk

Pótolható vagyok. Mint egy lemerült elem, vagy egy kiégett villanykörte. Néha az ember elfelejtkezik róla, hogy cserélnie kellene, és hagyja porosodni. Ez vagyok én. Nem tudom kifacsarni, hogy tervek részese legyek, hogy álmok főszereplője. Csak egy fénytelen izzó vagyok.
Valami hiba van bennem. Legalább mondaná már meg valaki, hogy mi az, mutatna rá ujjal, hogy ki tudjam vájni magamból foggal-körömmel ha kell, csak múlna már el.
Pedig már megtanultam csendben lenni, elfojtani felesleges kérdéseket, néha azonban a pajzsomon mégis átfurakodik néhány kérdőjel, és a válasz olykor porrá zúz.
Sírni tanulunk meg a leghamarabb nem igaz? Hiszen már az anyaméhből kibújva ordítunk torkunk szakadtából, ahogy ránk zúdul a világ. Aztán lassan megtanuljuk visszanyelni a kikívánkozó könnyeket, mosolyokkal rejtjük el.
Nem akarok az lenni, aki vagyok!