Levedlettem azt a bőrt magamról, amit régen viseltem. A szegecsekkel, láncokkal és fekete szemekkel együtt. Már nem érzem fontosnak, hogy olyan legyek, mint akkor. A sötét körmöket felváltotta a lila, a kék, a sárga, a bőrkarkötők a csuklómról az ékszeres dobozba hullottak. A hajamból kikopott a ciklámen, és csak egyszerű vörösség maradt helyette.Változtam, mikor belebotlottam a szerelembe. Megformált valami egészen mássá, aki szeretne tetszeni, aki görcsösen vágyik arra, hogy ellenállhatatlan legyen, aki szereti az alternatív zenét, és már nem lényeg, hogy van-e benne metál vagy sincs.
Valahol ezen a borzasztó göcsörtös úton felrángattam magamra néhány szoknyát, magassarkút és vörös rúzst.
Most ahogy visszaemlékszem, olyan, mintha nem is én lettem volna akkor. Mintha ez a valaki, aki most gépel, a semmiből született volna.
Megtanultam idegenekkel beszélni, még ha iszonyú nehezemre is esik. Rátaláltam a könyvekre, beleástam magam nyakig, megvettem a pilóta szemüvegemet és csak csodálva nézelődöm magam körül, mennyi mindent hagytam még eddig figyelmen kívül.
De még mindig élvezettem hunyom le a szemem egy Nirvana szám alatt, lóbálom a lábam Avrilre és hallgatom meg újra és újra a Guns 'n' Roses-okat.
Mert mégis maradt bennem odabent valami, ami már csak a zene szeretete. Az nem kopik le rólam. Vissza-visszatér és hagyja, hogy kedvem leljem benne.
U.i.: még mindig nem tagadom le, hogy imádtam a Tokio Hotelt! :D
