Kérem szépen az abroncsos szoknyákat, az illatos zsebkendőket, a karmestert a zenekari árokban.
Nem értem, miért kellett nekünk egyenjogúvá nyilvánítani magunkat. Ma tanúja voltam, mikor a vonaton egy nő maga elé engedett egy férfit. Mégis milyen formája ez az udvariasságnak?Ha jól tudok, akkor ennek ellenkezően kellene működnie!
Szeretem a papír illatát a régi könyvtárakban, a viasz sápatag fényét a falakon, a talpam alatt érzett fényes fapadlót.
Annyira vágyom egy levélre. Kaphatnék üres papírt is akár, csak bonthassam ki. Láthassam rajta valaki kézírását, ahogy nekem címezte meg a borítékot.Szeretném suhogtatni bálokon a ruhámat, eltűnni olykor kertekben botrányt csalni.
Imádok belemenekülni a ponyvaregényekbe,
a kosztümös félékbe, hogy vissza tudjak repülni azokba az időkbe. Akkor csak illemet kellett tanulni, nyelveket, tudományokat. Nem kellett azon gondolkodni, mikor talál a nő munkát.
Annyira vágyom rá, hogy akkor élhessek, hogy remegek utána. Imádom. Nem akarok már egyenjogú lenni.
Szerintem minden nőnek szüksége van rá, hogy egy férfi vezesse, terelgesse egy úton. Mert ezek vagyunk mi. Labilis, érzelmileg túlfűtött szentimentaliták, akik menthetetlenek az ábrándjaiktól.
