Akárcsak Szabó Balázs, én is folyton mondom magamnak: lélegezz. Csak nem mindig azon az eszeveszett, kapkodó módon, mint mikor régen éjszakánként arra keltem, hogy nincs levegőm. Nem. Nem így szólítom fel magam, hanem hogy amolyan nyugodt, barátságos módon lélegezzek mélyeket, szívjam be magamba az otthoni forró csoki illatát, a vasárnapi anya-főztöket, az L-albérlet illatát, az arcszesz mély zengéseit. Aztán a légzéssel megnyugszik a test és a lélek is. Hagyom, hogy gondtalanul örüljek pillanatoknak, amikben nincs más, csak tiszta boldogság. Talán tényleg idealista vagyok, meg naiv - olyan sokszor mondtátok már! - de az a helyzet, hogy már nem érdekel. Azt hiszem megtanulok lassan boldognak lenni, élni meg szeretni azt, ami velem történik.
Azt hiszem bennem már a vörösvérsejtek és mély pirosban égnek, nem csak abban az almaszínben. Szeretem az elfutó tájat, az újonnan megtanult csillagképeket - hogy az általam hitt Kis-Göncöl mindig is az Orion volt... -, és újra van kedvem írni, meg olvasni, alkotni, sétálni és tervezni.
Nem is tudom elmondani, mekkora köszönettel tartozom ezért. Azt hittem, már sosem leszek a régi, de Te megjavítottál, hozzám tettél magadból apró részeket, beépítettem a bordáim mögött tátongó űrbe, most pedig úgy érzem, minden Te vagy, amire eddig vágytam. Aztán valamikor, ezalatt a néhány hét alatt az űr úgy tűnt el, mintha soha nem is lett volna.
Lélegezz...
Csak nyugodtan!
Mondom magamnak, hiszen nem akarlak elijeszteni! És én is minden pillanatot ki akarok élvezni, még ha néha félek is.
Abban azonban sose legyen kétséged, hogy már végérvényesen a tiéd vagyok. Minden sejtemmel, és az összes lélegzetemmel együtt...
