2016. január 12., kedd

Szemekkel

A legtöbb energiát abba fektetjük bele egy nap, hogy az elvárásoknak megfelelően legyünk rendben. Legyünk szépen kisminkelve, ingben és zakóban, legyen rendezett a hajunk az utolsó szálig, és hagyjunk el magunkról mindent, ami valamikor a saját jellegzetességünk volt. Ne hordjunk vicces pulóvert, mert abban nem mehetünk állófogadásra, és a tornacipőket is csak elrejtve vehetjük fel egy-egy hosszú sétához!
A kirakat, amit napról napra magunkra erőltetünk, hatalmas erőfeszítésbe kerül. Olykor megrepedezik, mi meg úgy érezzük, hogy fel kell lázadjunk az egész ellen, mert elveszítjük azt, akik valaha szerettünk lenni. Ilyenkor a kosarunkban landol egy-egy színes póló valami röhejes mintával, és ellógjuk a fél munkanapot, mert azt érezzük, ki kell szakadnunk, ha többre nem is, hát egy délutánra. Egy délutánra, amikor a téli napsütésben sétálhatunk és ihatunk egy kávét valami ismeretlen helyen. 
Mindannyiunkban van valami olyan kis része a léleknek, ami nem szereti a társadalmi konvenciókat. Azt, hogy korlátoznak minket, meg szabályok közé szorítanak...!
Hiányoznak a kitűzők... a színes cipőfűzők... a semmittevő napok... a hegymászás és a futás... a fotózás... az írás és az olvasás.
Furcsa egy dolog ez a felnőttség. Azt hiszem örökre el tudnám hagyni, ha volna rá lehetőség. L is megmondta, hogy olyan, mint Pán Péter... én meg lehetnék akkor Pán Panni. És egyikőnk sem nőne fel soha, mert valahogy kevesen értik meg azt, amit mi életnek nevezünk. Azt hiszem sokan elfelejtenek gyerekszemmel rácsodálkozni a világ legapróbb rezdüléseire. 


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése