2016. január 20., szerda

Nyugat

Eljött az ideje, hogy magamra tetováltassam végre a kishajót, amit olyan régóta szeretnék. Az utazás iránti olthatatlan szeretetem ugyanis még mindig meg van, és most itt, az ország nyugati részén, -ahol eddig még csak áthaladóban jártam-, úgy érzem: azt hiszem itt az idő...
Minden olyan szép: a hegyek és az alattuk lustán elterülő völgyek, a messziről síknak tűnő pusztaságok és a magasba nyújtózó fenyők. Talán most megmosolyogtok, de nekem, akinek a világ iránti ismerete egyelőre csak egy kis pont egy füzetben, ez sokat számít.  Errefelé minden tele van újdonsággal...
De az igazsághoz hozzátartozik, hogy a legboldogabb azért vagyok, mert veled lehetek. Mert hazahoztál, és láthatlak nevetni úgy, hogy a családod körbevesz. Régi fotókon mosolyogsz vissza, és bemutatod nekem azokat, akik számodra fontosak. Azt gondolom, nem is sejted, hogy ez milyen sokat jelent nekem! Könnyűnek és boldognak érzem itt magam, pedig lennie kellene egy kis feszültségnek... de nincs... Ez a legkülönösebb az egészben, hiszen mindig is zárkózottabb voltam, mint amit szerettem volna, most pedig könnyen megy a beszélgetés, hangosan nevetek, és egy-egy lopott csóktól még jobban remeg a gyomrom. Néha ijesztő, mennyire is szeretlek. Olyan végtelenül és mindenek felett, mint ahogy a tegnap elröppenő egerészölyv a levegőben magára rántott szabadságát.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése