Hello, Veszprém!

Most már meg kell tanulnom lelassítani. Mély levegőt venni, majd lassan kifújni, mint ahogyan a botcsinálta jógaoktató mutatja a videójában. Látnom kell a szépséget, amin mostanában mostanában mindig továbbléptem. Voltak fontosabb dolgok annál, mint hogy egyszerűen csak gyönyörködjek valamiben. És sok bennem ez a rengeteg görcs is, mint a megfelelni vágyás, meg hogy igazi felnőttnek nézzenek. Pedig még így is botladozom néha. Szó szerint, meg képletesen egyaránt.
Megtörtént ugyanis, hogy egy az egyben átbútoroztunk keletről nyugatra, az Alföldről a Dunántúlra. A sík szántóföldeket felváltották a lankák, a hegyek, a dombok, meg a fenyők. A szilvapálinka persze maradt, jó helye lett az új hűtőben is.
A megszokott tárgyaink már megtalálták a helyüket. Az újak még keresik ugyan, de türelmes vagyok. Élvezem, hogy végre itthonról dolgozhatok, de azért felmegy bennem a pumpa, mikor már a századik ember is azt kérdezi, nem félek-e attól, hogy nehezen fogok új ismerősöket találni magamnak.... Persze, hogy félek, de attól nem lesz jobb, ha folyton kérdezgetik. Légyszi, legalább ti ne tegyétek!
A költözéssel együtt elhatároztam, hogy leküzdöm az alaptalan félelmeimet. Köztük ezt is. Na meg azt, hogy teljesen egyedül fedezzek fel egy várost. Büszkén jelenthetem, hogy a hátamon egy hátitáskával nekiindultam a hétvégén a nagy Veszprémnek, bevettem néhány szűk utcáját, megmásztam a lépcsőit, meg fotóztam mindent, ami csak megtetszett. Furcsa, de jó érzés volt, mintha legalábbis egy óriási dolgot vittem volna végbe. Talán nekem az is volt...
Itt, a "királynék városában" valahogy az emberek is másak. Kevésbé idegesek, nem tolakodnak, mindenki mosolyog, és szépen köszön. L-lel rá kellett jönnünk, túl sok időt töltöttünk el a reformáció fellegvárában, és kezdtünk már mi magunk is elidegenedni. Nem mondom persze, hogy itt nincsenek bunkók... azok valahogy mindig kinőnek a földből, mint a gyomok...
Keresem még a helyem, és remélem, hogy nem csak amiatt van valami mélyen gyökerező jó érzésem, mert bízom abban, hogy nem hoztunk rossz döntést. Szeretném, hogy tényleg valami nagyszerű, csodálatos dolog küszöbén állunk, aminek a helyszíne immár a város, ami hét dombra épült.

Költözünk!

Pontosan 10 nap múlva még a széljárás is jó eséllyel megváltozik körülöttem. Vasárnap érkezik egy bazi nagy teherautó, ahová addigra az újságpapírba és kartondobozva csomagolt életünket szépen, apránként bepakoljuk. A szomszédból majd biztos figyelni fogják, ki is megy el az Ibolya utcáról, és néhányan talán még azon is elgondolkodnak, hogy hová költözhetünk.
A félelem mellett most már azon veszem magam észre, hogy egyre izgatottabb vagyok, várom, hogy a futár meghozza a dobozakat, amik segítenek a költözésben, és boldog-boldogtalannak mesélnék a leendő lakásunkról meg arról, hogyan is szeretnék benne élni.
Néhány rossz dolog azonban történt az elmúlt két hétben, ami miatt nem vagyok felhőtlenül nyugodt. sőt. Mintha rossz lapjárásunk lett volna...
L.-nek és édesapámnak is balesete volt. Szerencsére mindenki jól van, de azóta minden éjszaka rosszat álmodok. Álmaimban rendszeresen vagyok kórházban, ma éjszaka pedig azt álmodtam, hogy letörik a fogam, ami nem jelenthet túl jót az Álmoskönyvben. Meg sem akarom inkább nézni... Mégis hiszek benne, hogy minden okkal történik, de nem gondolom, hogy a karmámat kellene megtisztítanom, mint ahogyan azt egy ismerősöm javasolta a minap...
Várom már, hogy dombok között legyünk, hogy otthonról dolgozhassak egy új munkahelynek, várom, hogy a hobbijaim kinőjék magukat, akárcsak a bazsalikom a meleg földből a cserépben. L. úgy viselkedik, mintha nem is lett volna agyrázkódása. Nem emlékszik rá, így nem is ijedt meg úgy, mint én... Most otthon van, pihen és gyógyul, de tűkön ül a költözés miatt. Szeretem, hogy ilyen szenvedéllyel beszél arról, mennyi jó változás is történhet velünk. Ezelőtt néhány hónappal ugyanis egyikünk sem gondolta volna, hogy lakásunk és munkánk is ilyen "könnyen" lesz. (bár az ébren töltött éjszakákat nem veszem ilyenkor számba inkább)
Mostanában csak dédelgetem magamban az álmaimat, az álmainkat. Szövögetem őket, ötletelek, mintha közben fejben egy nagy füzetbe jegyzetelnék. Várom a megfelelő pillanatot, amikor végre mindenbe belevághatok.
Elterveztem, hogy egy laptoppal a kezemben nekivágok majd a nyári délelőttöknek, hogy egy közeli kávézó teraszán, egy kávé mellett dolgozzak, mint egy jó csajos sorozatban... Aztán délben a közeli piacról, padlizsánt meg cukkinit fogok sütni, délután pedig várom haza L.-t, mint egy "jó feleség", hogy aztán együtt doglozhassunk tovább. Este majd egy dinnyés ízű vízipipa mellett kiülünk az erkélyre, bort iszunk és sajtot meg kolbászt eszünk közben, és megbeszéljük az élet nagy kérdéseit, mint ahogyan olyan sokszor megtesszük.
Néha bekapcsol nálam a védekező reflex és még neked sem mesélek ezekről. Néha annyira ridegnek érzem magam, hogy attól félek, nem látsz le teljesen hozzám, hogy mennyire is szeretlek. Védekezek ugyanis a hibák meg a kudarcok ellen, a keserű csalódástól pedig egyenesen irtózom. Ezért nagyobb a szám a kelleténél, és valószínűleg ezt a leendő szomszédok is hamar meg fogják tudni.
Féltem magamat. Téged. Magunkat. Ugyanakkor várom, hogy mit hoz az élet, mert most azt érzem, valami nagy dolognak a küszöbét fogjuk átlépni. Anya tegnap azt mondta, hogy mi együtt egyszer még sokra fogjuk vinni. Legyen igaza!

Nők kontra férfiak

-"Tudod mi vagyok én neked baszd meg? Egy pénztárca!"- a harmadik emeleti szomszédunk, feleségéhez intézett kedves szavai egészen a bejáratig visszhangoztak, majd az egész lépcsőházban tőle zengtek az üres folyosók. Elsőre felülkerekedett rajtam a kíváncsiság, és megdermedtem két lépcsőfok között. Feszülten figyeltem, hogy hallok-e még valamit, de már csak artikulálatlan szavak jutottak el hozzám.
Idebent, a kis, 28 négyzetméteres lakásunkban már volt időm elgondolkodni ezen a kirohanáson. Furcsa, hogy míg döngetjük a mellkasunka azért, hogy a férfiak és a nők egyenrangúak maradjanak és ugyanannyit dolgozzanak, sokan nem gondolkodnak el azon, mennyi mindent csinál még egy nő, miután egy fárasztó 8 órás munkanap után hazaér. Valószínűleg bevásárol, kitakarít, főz, mos, ellátja a gyereket és a háztartást, majd hazavárja a férjét. Miért csodálkozunk azon még mindig, hogy a temérdek munka utáni teendő kitenne még egy plusz műszakot, és a nők így majdnemhogy természetesnek vehetnék, hogy nem dolgoznak? Ehelyett két csoportra szakadtunk a saját nemünkön belül.
Itt vagyok én, aki imádná a háztartást vezetni, szépíteni az otthont, nevelni a gyereket, és ott vannak azok a nők, akik tűzön vízen át keresztül viszik, hogy a karrierjükben megvalósíthassák önmagukat. Mindkét út járható és jó, de miért dobáljuk meg egymás is? Miért nem elfogadott mindkettő? És miért vannak még mindig olyan férfiak, akik az egész utca tudtára akarják adni, hogy a szemükben a nő nem más, mint aki elkölti a pénzüket.

L.-lel nagy szerencsém van. Amikor a tiszta lakásba hazaérek, és tudom, hogy a szabadnapja jó részét azzal töltötte, hogy levegye a vállamról a terhet, nem tudok elég hálás lenni. A köszönöm sajnos ide kevés, mert nem feltétlenül azért vagyok hálás, mert kitakarított, hanem azért, mert megérti, mennyi feladatom is van.
Beszélhetnénk itt feminizmusról, meg minden egyébről, pedig a képlet sokkal egyszerűbb, mint meztelenül tüntetni egy híd közepén. Nincs két egyforma nő. Van akit ez tesz boldoggá, van akit az. Persze a diszkriminálás ellen valószínűleg én is pucérkodnék, ha szükséges, tüntetnék, elmondanám, milyen is 24 évesen azt érezni: a vezető beosztású férfiak átnéznek rajtunk, mert el sem tudják képzelni, hogy két diplomával lehetnek saját, jó ötleteink, és talán még az ő cégüket is előre tudnánk mozdítani. Ehelyett megkérdezzük, hogy hozhatunk-e egy kávét, mert senki másnak nem jut eszébe, kiszellőztetünk, mert ezt is elfelejti mindenki, és búcsúzáskor szép napot kívánunk. A női gyengédséget nem lehet megtanulni, a férfiak másban erősek.
Az az emeleti szomszédunk is biztos kedves is tud lenni, elviszi a feleségét vacsorázni és megköszöni, ha kimossa a szennyesét. Talán még arra is büszke, ha a nejét előléptetik. Ma délután azonban, miközben a biciklimet raktam a tárolóba, én csak annyit hallottam az életükből, hogy a nő kutyába sincs nézve. Aztán most egy pohár bor mellett azt érzem, szívesen pofon vágnám az ilyen embereket, mert a felesége biztos vagyok benne, hogy most három emelettel feljebb hangtalanul sír a fürdőkádban, miközben a levendulás tusfürdője illata összekeveredik az otthona szagával.

Várni

Hajnalban nézem a fürdőszobából beszűrődő fényt, és átfordulok feléd az ágyban. Hangosan horkolsz, én meg elgondolkodom rajta, hogy kicsit arrébb forgatlak. Meg is teszem, miután még néhány percig csak azt hallom. Reggel persze majd tagadni fogod, hogy horkolnál, de az a fontos, hogy Én tudom az igazat.

Néha még most is furcsa, hogy engem szeretsz. Mert mindenki azt mondja nekem, hogy milyen jóképű vagy, meg „szép” fiú. Én meg csak mosolygok, mert tudom, hogy tényleg így van. És büszke vagyok rá, mikor ott állsz a Nagytemplom előtt, és vársz a villamosmegállóban, napszemüveggel, borostával, fülhallgatóval.

Emlékszem, mikor sok sok hónappal ezelőtt még csak nézegettem a képeidet, és álmodoztam rólad, mint valami elcseszett tinilány. Aztán ott voltál mellettem, éreztem az illatod, megfoghattam a kezed. És mostanra hallgathatom minden reggel, ahogy békésen álmodsz. Jó ez a bizonyosság. Jó, hogy nem kell kételkednem magunkban. Jó, hogy együtt tervezzük az életünket, meg hogy segítesz amikor kell.

Félek, hogy lesz idő, mikor már nem lehetek önálló, és muszáj elfogadnom a felkínált támaszodat. Hiszen olyan régóta állok a saját lábamon, hogy már nem is emlékszem, hogyan kell nem így élni. Újra tudom én majd azt tanulni? Hogy fogom bírni? Ez az a félelem, amit a nők túlzott nagy önállósága okoz. Tele vagyunk sztereotípiákkal azok felé, akik nem dolgoznak, és a párjaik tartják el, pedig sosem lehet tudni, kinek miért nem akad egy zsíros munka a horgára.

Félek tőle, hogy elveszettnek érzem majd magam. Amikor ezeket újra meg újra elmondom neked, megnyugtatsz, hogy ne féljek. Bízzak abban, hogy most egy jobb időszak jön, mert megérdemeljük. És én elhiszem neked. Csak ilyenkor, hajnalban félek kicsit. Mikor a város még csendes, de a madarak már csiripelnek, én éberen, nyitott szemekkel nézem magunkat, mintha kívülről szemlélném az egészet. A lakást, az utcát, a munkáinkat, az életünket. És végül mindig rájövök, hogy a sok nehézség ellenére boldogan élünk, boldogabban, mint sokan mások. És ezért hálát kell adnunk. Olyan sokat vártam erre. 

Nő. Fiatal. Tapasztalatlan.

Ha engem kérdeztek, sem csendesnek, sem nagyszájúnak nem éri meg lenni. Próbáltam mindkettőt, és higgyétek el, ha valaki nem akar titeket kedveli, az úgyis talál kifogást. Rám is találtak. Ellenem. Mellettem mindig kevesebben voltak, és a hosszú évek alatt az az egyet jól megtanultam: utáljanak csak nyugodtan a nagy számért, akkor legalább adtam rá indokot.

Valahogy mindig kikívánkoznak belőlem a mondatok és úgy érzem, ha bent kell tartanom, megfulladok. Mintha egy nagy kéz szorítaná kifelé belőlem a szuszt... Ennek eredménye, hogy előbb vagy utóbb ráköpöm az egészet a világra azt, amit addig bent tartottam. Olyankor állnak az emberek, és azt hiszik, hisztizek, vagy csak rossz napom van. Pedig nem! Egyszerűen csak egy idő után túl sok, hogy próbálnak átlépni az ember lányát. Sokszor nagyon gonosz módon, azért mert ő nő, fiatal, vagy „tapasztalatlan kezdő”.

Sokáig azt hittem, hogy csak én vagyok így ezzel, biztosan mindenki másnak könnyebb a beilleszkedés meg az elfogadás, a beletörődés az életbe meg végképp. Aztán a barátaim lassan elkezdték mesélni, hogy náluk, velük is ugyanez a helyzet. D. azt mondja, hogy minden munkát ráosztanak, utána pedig a felettese aratja le a babérokat. B.-nek meg nehéz a helyzete, mert kedves próbált lenni. Most ezt használják ki.. És mindannyiunkban csak gyűlik fel ez a rossz érzés, emészti fel a hétköznapokat, és alig várjuk a szombatot és a vasárnapot, amikor csak ki sem kell menni a lakásból, hanem foglalkozhatunk végre azzal, amik mi vagyunk. Nem könnyű ez, de ki akarok tartani a határozottságom és az önfejűségem mellett. Eddig is az segített át egyről a kettőre.

Erősnek kell maradni, vagy eltipornak minket. Gátlások és megbánás nélkül.

Menet

Betettem a hátizsákomba egy könyvet, meg egy dzsekit, aztán vettem a tornacipőmet, és kiléptem az utcára. A Nap már lemenőben volt, fénye és ereje is csak alig, de azt éreztem, hogy mozdulnom kell, tenni egyik lábamat a másik után, hogy kiszabaduljak abból a 30 négyzetméteres lakásból, amit most otthonnak hívunk. Kellett a friss levegő, látnom kellett a várost, amit majd itt hagyok.

És ahogy mentem ki az erdő felé, rádöbbentem mennyire egyedül is vagyok, mikor L. nincs mellettem. Kivilágosodott előttem, hogy ebben a városban nekem már nincs senkim, mert mindenki elköltözött annak a bizonyos jobb életnek a reményében. Valami szorongásféle is motoszkált bennem, hogy hiába élek itt másfél éve, nem érzem magam teljesen otthon, hiszen még csak a szomszédjainkat sem ismerem. Ennek ellenére mentem töretlenül, nem akartam visszafordulni. Le szerettem volna ülni az egyetemnél egy padra, hogy miközben néhány oldalt elolvasok a könyvből, kikapcsoljon kicsit az agyam, és azt érezzem, hogy ebben a 200 ezres városban az az egyetlen pad csak és kizárólag az enyém.

Ez volt a saját búcsúmenetem, amiben elfogadtam, hogy ha egyszer mennem kell, akkor nem hezitálhatok, mert nem engedhetem, hogy a világom egyetlen városra zsugorodjon. Kávézókat akarok megismerni, hegyeket bejárni, folyókat, tavakat átúszni...

A családom szerint kalandor vagyok köztük, amire büszkének kellene lennem, mert milyen szép szó ez. Mégsem tudok neki örülni, hiszen úgy adták rám a kifejezést, hogy nem tudják: éjszakánként rettegek a legapróbb változástól is, hogy sírva mondom el esténként, mennyire félek is a nagy döntésektől és reggel mennyire nehezemre esik felkelni és újra meg újra elkezdeni egy napot.

Mintha kívülről nézném magam.

Még számomra is idegenek kicsit ezek a komoly gondolatok. Ezek a felnőttes dolgok, amikről évekkel ezelőtt azt hittem, sosem érnek utol, mert halhatatlan vagyok. Most mégis itt mocorognak bennem megállás nélkül, mint azok a giccses, örökmozgó delfinek a régi nappalik üvegasztalain.  

világvége meg a lekoptathatatlan szentimentalizmus

Rebbenek ki a szobából egyenesen a két karod közé. Itthon vagy. Végre. Hiányoztál, bár nem egészen egy nap telt el, mióta utoljára láttalak. A felnőtt élet hétköznapi gépezete mindkettőnket külön-külön darál be 8-12 órán át, de aztán minden nap végén ott vagyunk egymásnak. Csak egymásnak. Ilyenkor jönnek a hízelegve kért csókok, a csendes ölelések, az idétlen röhögés valami béna videón, meg az, hogy csak nézzük egymást. Esténként ujjaimmal körbejárom szád és szemöldököd vonalát. Minden mozdulatban benne vagy. Az összes ujjpercekből kiinduló remegés belőled s belőlem fakad. Úgy érzem magam, mintha soha nem lennék képes elmondani neked, mennyire is szeretlek, mert a szavak azok csak szavak. Nem tudják visszaadni azt, ami odabent, a bordák mögött rebeg.

Azt hiszem nélküled nem bírnám ezt a sok terhet, amit nap nap után pakolnak a vállamra, vagy veszek fel önszántamból, és épp ezért tudom teljes bizonyossággal, hogy veled a világ végére is elköltöznék, legyen az Kecskemét, Székesfehérvár vagy Veszprém (bár ezekre pontosan rá tudunk bökni a térképen). Soha nem a hely miatt tudtam elképzelni a kétgyerekházkisnyúl kombinációt, hanem azért mert ezt Veled hozhatom létre. Az már részletkérdés, hogy hol. Persze hazudnék, ha azt állítanám, nem esik majd nehezemre itt hagyni egyszer a családomat, hiszen annyira ragaszkodok hozzájuk... De elfogadtam, hogy jobb lesz nekünk távol ettől a keleti résztől, ahol a panelek többsége még mindig kissé „szoci”, és ahol az emberek munkáját a minimálbérrel meg a megvont kajajeggyel ismerik el...

Az éles kontrasztot mindig akkor értem meg igazán, amikor kettesben átutazzuk az országot, én meg néhány napra fellélegzek, mint egy végtelenül hosszúra nyúlt megfázás után.

Napról napra mantrázom magamnak, hogy jó lesz, majd minden megjavul, lesz ház, meg gyerek, meg a nyúl már meg van, de ő is kap szebb helyet. Esténként, mikor úgy fekszem mellettem, hogy rajzolom körbe valamelyik vonásodat, arra gondolok, hogy néhány év múlva, muskátlik között fogunk ülni egy széles teraszon, miközben a családunk, meg a barátaink szalonnát sütnek egy rögtönzött tábortűznél. És szeretnek majd hozzánk jönni látogatóba, mert mindig lesz süti, és mindenki kap majd valami kézzel készített ajándékot, amit mi ketten csinálunk. Te meg majd hozol nekem egy pohár vörösbort, leülsz mellém, megfogod a kezem, és mindketten köszönetet mondunk a másiknak, amiért kitartunk amellett, amit együtt elterveztünk.