A félelem mellett most már azon veszem magam észre, hogy egyre izgatottabb vagyok, várom, hogy a futár meghozza a dobozakat, amik segítenek a költözésben, és boldog-boldogtalannak mesélnék a leendő lakásunkról meg arról, hogyan is szeretnék benne élni.
Néhány rossz dolog azonban történt az elmúlt két hétben, ami miatt nem vagyok felhőtlenül nyugodt. sőt. Mintha rossz lapjárásunk lett volna...
L.-nek és édesapámnak is balesete volt. Szerencsére mindenki jól van, de azóta minden éjszaka rosszat álmodok. Álmaimban rendszeresen vagyok kórházban, ma éjszaka pedig azt álmodtam, hogy letörik a fogam, ami nem jelenthet túl jót az Álmoskönyvben. Meg sem akarom inkább nézni... Mégis hiszek benne, hogy minden okkal történik, de nem gondolom, hogy a karmámat kellene megtisztítanom, mint ahogyan azt egy ismerősöm javasolta a minap...
Várom már, hogy dombok között legyünk, hogy otthonról dolgozhassak egy új munkahelynek, várom, hogy a hobbijaim kinőjék magukat, akárcsak a bazsalikom a meleg földből a cserépben. L. úgy viselkedik, mintha nem is lett volna agyrázkódása. Nem emlékszik rá, így nem is ijedt meg úgy, mint én... Most otthon van, pihen és gyógyul, de tűkön ül a költözés miatt. Szeretem, hogy ilyen szenvedéllyel beszél arról, mennyi jó változás is történhet velünk. Ezelőtt néhány hónappal ugyanis egyikünk sem gondolta volna, hogy lakásunk és munkánk is ilyen "könnyen" lesz. (bár az ébren töltött éjszakákat nem veszem ilyenkor számba inkább)
Mostanában csak dédelgetem magamban az álmaimat, az álmainkat. Szövögetem őket, ötletelek, mintha közben fejben egy nagy füzetbe jegyzetelnék. Várom a megfelelő pillanatot, amikor végre mindenbe belevághatok.
Elterveztem, hogy egy laptoppal a kezemben nekivágok majd a nyári délelőttöknek, hogy egy közeli kávézó teraszán, egy kávé mellett dolgozzak, mint egy jó csajos sorozatban... Aztán délben a közeli piacról, padlizsánt meg cukkinit fogok sütni, délután pedig várom haza L.-t, mint egy "jó feleség", hogy aztán együtt doglozhassunk tovább. Este majd egy dinnyés ízű vízipipa mellett kiülünk az erkélyre, bort iszunk és sajtot meg kolbászt eszünk közben, és megbeszéljük az élet nagy kérdéseit, mint ahogyan olyan sokszor megtesszük.
Néha bekapcsol nálam a védekező reflex és még neked sem mesélek ezekről. Néha annyira ridegnek érzem magam, hogy attól félek, nem látsz le teljesen hozzám, hogy mennyire is szeretlek. Védekezek ugyanis a hibák meg a kudarcok ellen, a keserű csalódástól pedig egyenesen irtózom. Ezért nagyobb a szám a kelleténél, és valószínűleg ezt a leendő szomszédok is hamar meg fogják tudni.
Féltem magamat. Téged. Magunkat. Ugyanakkor várom, hogy mit hoz az élet, mert most azt érzem, valami nagy dolognak a küszöbét fogjuk átlépni. Anya tegnap azt mondta, hogy mi együtt egyszer még sokra fogjuk vinni. Legyen igaza!
