Ha engem
kérdeztek, sem csendesnek, sem nagyszájúnak nem éri meg lenni.
Próbáltam mindkettőt, és higgyétek el, ha valaki nem akar
titeket kedveli, az úgyis talál kifogást. Rám is találtak.
Ellenem. Mellettem mindig kevesebben voltak, és a hosszú évek
alatt az az egyet jól megtanultam: utáljanak csak nyugodtan a nagy
számért, akkor legalább adtam rá indokot.
Valahogy
mindig kikívánkoznak belőlem a mondatok és úgy érzem, ha bent
kell tartanom, megfulladok. Mintha egy nagy kéz szorítaná kifelé
belőlem a szuszt... Ennek eredménye, hogy előbb vagy utóbb
ráköpöm az egészet a világra azt, amit addig bent tartottam.
Olyankor állnak az emberek, és azt hiszik, hisztizek, vagy csak
rossz napom van. Pedig nem! Egyszerűen csak egy idő után túl sok,
hogy próbálnak átlépni az ember lányát. Sokszor nagyon gonosz
módon, azért mert ő nő, fiatal, vagy „tapasztalatlan kezdő”.
Sokáig
azt hittem, hogy csak én vagyok így ezzel, biztosan mindenki másnak
könnyebb a beilleszkedés meg az elfogadás, a beletörődés az
életbe meg végképp. Aztán a barátaim lassan elkezdték mesélni,
hogy náluk, velük is ugyanez a helyzet. D. azt mondja, hogy minden
munkát ráosztanak, utána pedig a felettese aratja le a babérokat.
B.-nek meg nehéz a helyzete, mert kedves próbált lenni. Most ezt
használják ki.. És mindannyiunkban csak gyűlik fel ez a rossz
érzés, emészti fel a hétköznapokat, és alig várjuk a szombatot
és a vasárnapot, amikor csak ki sem kell menni a lakásból, hanem
foglalkozhatunk végre azzal, amik mi vagyunk. Nem könnyű ez, de ki
akarok tartani a határozottságom és az önfejűségem mellett.
Eddig is az segített át egyről a kettőre.
Erősnek
kell maradni, vagy eltipornak minket. Gátlások és megbánás
nélkül.