Betettem
a hátizsákomba egy könyvet, meg egy dzsekit, aztán vettem a
tornacipőmet, és kiléptem az utcára. A Nap már lemenőben volt,
fénye és ereje is csak alig, de azt éreztem, hogy mozdulnom kell,
tenni egyik lábamat a másik után, hogy kiszabaduljak abból a 30
négyzetméteres lakásból, amit most otthonnak hívunk. Kellett a
friss levegő, látnom kellett a várost, amit majd itt hagyok.
És
ahogy mentem ki az erdő felé, rádöbbentem mennyire egyedül is
vagyok, mikor L. nincs mellettem. Kivilágosodott előttem, hogy
ebben a városban nekem már nincs senkim, mert mindenki elköltözött
annak a bizonyos jobb életnek a reményében. Valami szorongásféle
is motoszkált bennem, hogy hiába élek itt másfél éve, nem érzem
magam teljesen otthon, hiszen még csak a szomszédjainkat sem
ismerem. Ennek ellenére mentem töretlenül, nem akartam
visszafordulni. Le szerettem volna ülni az egyetemnél egy padra,
hogy miközben néhány oldalt elolvasok a könyvből, kikapcsoljon
kicsit az agyam, és azt érezzem, hogy ebben a 200 ezres városban
az az egyetlen pad csak és kizárólag az enyém.
Ez
volt a saját búcsúmenetem, amiben elfogadtam, hogy ha egyszer
mennem kell, akkor nem hezitálhatok, mert nem engedhetem, hogy a
világom egyetlen városra zsugorodjon. Kávézókat akarok
megismerni, hegyeket bejárni, folyókat, tavakat átúszni...
A
családom szerint kalandor vagyok köztük, amire büszkének kellene
lennem, mert milyen szép szó ez. Mégsem tudok neki örülni,
hiszen úgy adták rám a kifejezést, hogy nem tudják: éjszakánként
rettegek a legapróbb változástól is, hogy sírva mondom el
esténként, mennyire félek is a nagy döntésektől és reggel
mennyire nehezemre esik felkelni és újra meg újra elkezdeni egy
napot.
Mintha
kívülről nézném magam.
Még
számomra is idegenek kicsit ezek a komoly gondolatok. Ezek a
felnőttes dolgok, amikről évekkel ezelőtt azt hittem, sosem érnek
utol, mert halhatatlan vagyok. Most mégis itt mocorognak bennem
megállás nélkül, mint azok a giccses, örökmozgó delfinek a
régi nappalik üvegasztalain.
