Csak történne már valami. Rugdosna ki az élet magából egy másikba, vagy alakítana a cafataimból valamit! Egyszerűségre vágyom. Megjátszatlan szeretetre meg vegytiszta romantikára, még ha beleadjuk a filmes kliséket, akkor is. Éreztem hogy a szeretethiány kopogtat néhány napja. Tegnap már faltörő kossal döngetett, ma berobbant mellém a kis szobába. A falak rám telepedtek, ahogy dobáltam a testem jobbról balra. A felhők közben hol elsötétedtek, hol kivilágosodtak, mintha egyebet sem szeretnének, csak hogy ne tudjak kimozdulni. Messzire vágyom. Sétára a határban a kövesúton, miközben a távolbansárgállik a napraforgó, és az apró, piros-fekete bogarak foltokat képeznek az aszfalton. Vágyom valami könyvbe illőre. Valami megfoghatatlan de mély élményre, ami kibillent ebből a rohadt komfort-zónából.
Kevesebb mint huszonnégy óra maradt addig, míg helyre nem rázódom valamelyest, de most, ahogy itt ülök bolyhos zokniban, takaróval félig betakarva, nem vigasztal a tudat, hogy hamarosan jól leszek. Addig még úgyis csak kínlódok. Mint a csecsemők, akik azért sírnak, mert úgy érzik, soha nem ér véget az éhségük, a fáradtságuk vagy a fájdalmuk.
Hol hagytam el évekkel ezelőtt azt a kemény nőt, akivé majdnem teljes egészében kinőttem magam?
,,A szeretet hiányát az ember soha nem pótolhatja, ám a szeretet minden mást pótol."
(Matteo Ricci )
