Zsibbad a lábam, én meg hagyom. Nem emelkedem fel, hogy alábbhagyjon, mert most ettől is érzem, hogy élek. Nem kell most semmi. Csak ne égne a szemem az álmosságtól.,,Most olyan könnyű minden, szinte csak a semmi tart..."Könyvet marcangolok lassan szemeimmel, nem engedem elillanni a történetet. Engedem, hogy körvonalazódjon bennem néhány új karakter, szál és szerelem.
Most még a főiskola is hiányzik. A nagy körelőadóival, a fáradtsággal, az asztalra ragadó kávéspoharakkal.
Gyűjteni akarom ezt az elégedettség-érzést. Ezt a számomra idegen teljességet, míg ajtót nyitok, és mosolyogva borulok a másik felem nyakába.
