Térképet köthetnél össze a hegeimből, mint a keresztrejtvényben a zsiráf, vagy a jegesmedve képe. Egyik másik úton nagyobbat estem a kelleténél, mint gyerekként a görkorcsolyával. Te meg újból és újból megpiszkálod a fehér részeket, tűvel szúrod át őket. Csak hogy érezzem. Mert szereted, ha érzem, tudsz még ilyet csinálni. És mindig meglepve látom, még csak észre sem veszed, hogy valami baj van, hogy szemem alatt sötét karikák éktelenkednek, körmeimről pedig foltokban pattogott le a lakk. Felhasított gondolatok éktelenkednek néhány papírfecnin, vagy a kitörölt üzenetekben, mert várok valami szép szóra, amivel ismét képes vagy kiengesztelni. De hallgatsz, némán firkálod az életed, én meg ki tudnék futni a világból, mint egykor a pasi, aki körbefutotta a Földet.
Mások meg csak azt látják, hogy milyen jól tartom magam, ha egyedül vagyok, pedig belül kong bennem valami üresség, ami semmihez nem fogható. És most ismét úgy érzem, ez a tátongó űr elkezd bekebelezni, és majd valamikor, mikor kedve tartja kihány magából, ... csak elölről kezdjük...
